Csendben figyelem, ahogy a tavaszi szél gyengéd táncot jár a cseresznyefa szirmaival. A fehéres, rózsaszínes kis puhaságok a hőre emlékeztettek, megidézték bennem az elmúlt december fagyos hidegségét, amely azóta is fogságban tartja lelkemet. Az első karácsony, amit nélküle töltöttem, oly sok hosszú, emlékekkel teli év után. Nevetését keresem az éjszaka magányában, hogy felvidítson, ahogy minden nap tette, s sugárzó, álmokkal teli, csillogó szemeit és mosolyát látom magam előtt, akárhányszor lehunyom szemeim. Rá mindig számíthattam. A kapcsolaton sose volt harmonikusnak mondható, elfojtott feszültséggel és idegességgel volt tele, pedig mindennél jobban szerettük egymást. De a sors mást szánt nekünk, s környezetünk nyomása újra és újra megbillentette érzéseinket, mígnem egy szürke, decemberi napon apró darabokra hullott az idilli szeretet képe. Mindkettőnket megviselt. Emlékszem, hetekig cikkeztek róla a különböző rajongói oldalak, mindannyian egyetlen egy válasz után kutatva. Mi változott meg? Ez egyszerű. Mi. Képtelen voltunk ugyanazok a felhőtlen kamaszok lenni, akik föld fölött lebegve töltik együtt minden pillanatukat, kiélvezve a fiatalság gondtalan elmúlását. Mielőtt a kiadóhoz került, minden rendben volt. A folyamatos edzések és lelki küzdelmek ugyan akadályokat állítottak elénk, de ő csak kézen fogott, s átvezetett minden. Vele, és neki köszönhetően nőttem fel, együtt vele. De a körülmények nem nekünk kedveztek, s a valóság árnyai lassan lopták be magukat életünkbe, kapcsolatunkba, folyamatosan mérgezve érzéseinket. Egy pillanat volt, hogy vége lett. A világ győzött kettőnk ellen, s az egyetlen, amit a fiú fizikailag hátrahagyott ajándékain kívül, egy meleg kardigán. Azon a decemberi estén adta rám a parkban sétálva, hogy ne fázzak meg. Még akkor is csak velem törődött. A legjobbat akarta nekem. És én is neki. Bármit megtettem volna érte. Egymás féltése annyira eluralkodott rajtunk, hogy idáig jutottunk. Egy pulcsi, megannyi emlék, s egy apró levél, amelyet annó a zsebébe rejtett, bízva abban, hogy megtalálom. Két sort írt csupán, s én bármennyire is fájt, csak mosolyogni tudtam, ahogy az első könnycseppek átszelték hidegtől kicsípett arcomat. Sose éltem még át olyan fájdalmat, mint a két sor láttán. De nem az fájt, hogy vége lett. A tudat, hogy mi örökre terveztünk, és örökké lehettünk volna, mindennél elviselhetetlenebb volt.
S a kis papír ezen a tavaszi napon is a kezemben van, meggyűrve, könnytől áztatva, de bármikor tökéletesen látom bele a néhol elfolyt tintába az ő girbe-gurba, kamaszfiú írását. S akárcsak azon a decemberi estén, ma is zokogok, szűnni nem akaró fájdalommal lelkemben. Hiányzik.

" Bárcsak előbb ismertelek volna meg, és
Bárcsak tovább szerethettelek volna "