"Rossz hatással vagy rá!"                           

"Tönkreteszed a jövőjét!"

"Szegény fiú! Mi lett vele..."                         

"Ezerszer jobbat érdemel"

"Ez így nem mehet tovább"

Tétován nézem összekulcsolt ujjainkat, amik az ő combján pihennek. Bronzos, tetovált ujjaim fonódnak az ő finom, porcelánfehérjei közé, erős kontrasztot alkotva az amúgy sápadt, világos farmer anyagon. Tudom, hogy a csuklómon lévő fém karperecek hűvössége még mindig zavarja selyempuha csuklóját, s hogy gyűrűm római számai pár pillanatra meg fognak maradni bőrén, amikor majd elenged. Ennyi emléke lesz rólam. Egy illékony minta.
- Nem akarom ezt tenni. - Hangja halkan vágja ketté a vonatfülke némaságát, magára vonva a velünk szemben ülő szülők figyelmét is, holott csak nekem szánta vallomását.
- Ez nem a te döntésed. - Határozott válasz érkezik a felvetésre, szélmalomharc az egész. Mikor érzem, hogy szembe szegülne szigorú lelkű édesanyjával, finoman rászorítok kézfejére. Nem akarom, hogy miattam legyenek rosszban. Ezt sosem akartam. Féltettem magamtól mindig is a fiút.
- Mindjárt jövünk - szusszan végül elégedetlenül, s kezemnél fogva állásba húz. Táskámra pillant, mire automatikusan vállamra csúsztatom a pántot. Nálam van az ő holmija is egyelőre, csupán kényelmi szempontból, nyilván félti szüleitől. Képesek lennének átkutatni és minden fizikai emléket megsemmisíteni rólam. Mind ezt teszik. Minél gyorsabban és radikálisabban megszabadulni tőlem.
A szűk folyosóra kiérve a fiú elvágja az ajtó becsukásával a figyelmeztetést, hogy ne legyünk távol túl sokáig. Céltudatosan indul meg a két vagon találkozása felé, ahová nem szűrődik az utasok zsivaja. Hagyom, hagy vezessen, ahogy jó neki. Bárhova követném. A csatlakozó részen gondosan csukja be mögöttünk az ajtót, majd a vonat falának döntve hátamat, finoman arcomra simítja kezét, hogy a világ legédesebb csókjával ajándékozzon meg. Úgy érzem, mintha búcsúzkodna, s éppen ezért szabad kezem mellkasára csúsztatva ujjaim közé zárom pólójának anyagát, éppen kétségbeesetten madárkához hasonlóan verdeső szíve fölött. Nem akarom elengedni őt. Akármennyire is jobb lenne neki nélkülem.
- Szökjünk meg - súgja levegő után kapkodva ajkaimra percekkel később, újra és újra ígéretének pecsétjét nyomva rájuk. Hitetlenkedve nézek bele őzike ártatlan szemeibe, melyekben kalandvágy és szerelem csillog. Nem fog elengedni. Lemondóan ingatom meg fejem, picivel távolabb húzódva, visszaereszkedve talpamra, hisz csókja hevében lábujjhegyre pipiskedtem, hogy kényelmesebb legyen neki. Fejemben gondolatokat kavarognak, sebesen követik egymást, s bár egy részem a nyakába ugorva légszomjig csókolná, hogy bárhová, másik részem már az azt követő, könnyektől terhes hosszú, fájdalmakkal teli időszakra gondolna.
- Veled akarok lenni. - Lágy hangjába cseppnyi megbántottság csendül, de csak megcirógatom arcát egy szomorú mosollyal. Tudnia kell, hogy úgysem szabad. A szabadság számunkra tiltott gyümölcs. - Kérlek.
Kétségbeesetten csókol meg újra, s érzem, ahogy egy gyöngyházfényű könnycsepp gördül le arcán, sós ízt keverve édes becézésébe.
- El akarok menni. Utazni. Világot látni. Veled! Nem pedig egy kalickában leélni az életem. Abból elég volt huszonöt év. Hidd el, sose akartam még semmit annál jobban, mint hogy veled megszökjek. Kérlek, gyere velem! Nélküled üres az életem. Nélküled... Nélküled csak egy festő vagyok, tomboló lélekkel, akinek nincs mire festenie, mert elvették. Bezárták a lelkét. Te vagy a szabadságom!
A vonat hangosan fütyül, de mi már messze járunk. Szorosan kapaszkodik kezembe, miközben árkon-bokron keresztülhaladunk, hogy minél hamarabb biztos távolságba érjünk. A fiú már telefonján intézkedik fuvar és menedék után, egy ritkábban látott ismertséget felelevenítve. Bármilyen követ megmozgatna. Lassan hagy alább lendületünk, az adrenalint elszívja belőlünk a tomboló nyár, a távolból tengerparti fesztivál hangját hozza nekünk a szél, mintha tudná, hogy mi keresésével kacérkodunk. Egy nagyobb fa árnyékába húzódva kapaszkodunk egymásba, szorosan ölelve a másikat. Egyikünk sem mond semmit, de tudjuk, hálás a másik. Ő azért, amiért végre kiengedem az aranyozott, díszes kalitkából a való élet színkavalkádjába, s én is, amiért fekete vonalakkal átszőtt életemet ki szerezné színezni a lelkével, s hogy lehetek az ő hang nélküli vászna.