nabitic

Fehér homokos tengerpart kilométer hosszan a part mentén, napsütésben szikrázó tiszta, óceánkék tengervíz, s az élet, a bulizás, a jókedv örökös hangjai. Találkozni az utcán civilruhába bújt hírességekkel, felmászni és képet készíteni a Hollywood feliratnál, végigsétálni az utcákon, ahol világhírű filmeket forgattak. Naphosszat játszani a strandröplabda bajnokságokban, drukkolni a Staples Center-ben a Lakers csapatának, vagy éppen felfedezni a Venice-ből induló, mára már világszerte ismert és közkedvelt gördeszka történelmét.
Ez mind egy város különböző arculatai. A minden nap újdonságot magában hordozó, sosem csillapodó és alvó várost az Angyalok Városának is nevezik. Mert ahogyan azt a helyiek itt mindenre mondani szokták:
Ez itt Los Angeles, baby. Itt bármi megtörténhet!

A város szélénél, a tengerparthoz viszonylag közel egy népszerű, hangulatos kis bár működött. A helyen nem csak koktélokat szolgáltak fel, sokkal inkább volt egy gyorsétteremhez, egy pizzázóhoz és egy kávézóhoz hasonló. A Palekaiko egy egészen különleges, egzotikusnak is nevezhető világ. A hely tulajdonosa, Akoni egy hawaii származású, mosolygós férfi. Vendégeit nagyon szerető és tisztelő, feléjük mindig családiasan és barátságosan nyitó ember számára alkalmazottai mintha családtagjai lennének. A kis fős legénység hét tagból áll, beleszámolva a szakácsként szintén tevékenykedő Akonit.
Történetünk is ebben a kávézóban kezdődik, ahová itt tartózkodása első napján Akanishi Jin is betévedt. A japán származású fiatal férfi egy kávé mellett próbált életet lehelni szótárgépébe, ami az Istenért sem akart bekapcsolni. Jin a ketyeréhez tartozó leírást böngészve igyekezett megoldást találni problémájára. A helyes, jó kiállású fiatalember erős kisugárzásának hála felhívta a vendégek és dolgozók figyelmét. A vonzó megjelenés mellett viselkedésével is magára vonzotta az érdeklődő pillantásokat. Jin ugyanis hol csücsörítve próbálta megfejteni az angolul nyomtatott szöveget, hol pedig ujjával az asztalon dobolva szuggerálta a masinát, hátha az magától működni kezd, de a jelenlevők már annak is szemtanúi voltak, ahogyan elégedetlenül káromkodva anyanyelvén próbált telefonálni.
- Segíteni kéne neki – jegyezte meg a pultra támaszkodó Jade, majd lábával oldalba bökte munkatársnőjét, Casst. Az addig békésen a földön ülve rajzolgató lány összerezzenve kapta fel fejét. Nyakába csúsztatta Beats márkájú, belül kék szivacsos borítású, kívül fehér és festékmintás fejhallgatóit, majd felkelve a földről, szemügyre vette különlegesnek mondható vendégüket. – Te japán vagy, csak tudsz neki segíteni – tette hozzá a fekete hajú lány, mintha attól, hogy Cass a szigetországban született volna, alapként társulna ehhez az örökös nyelvtudás.
- És már több mint tizenöt éve nem beszéltem „normális” japánul – mutatott rá a tényre kelletlenül, miközben tenyerébe támasztva arcát figyelte a férfit. Bár azt még magának se vallotta be, vonzotta a másik. A stílusa, a mássága, a különlegessége, az alakja és kinézete, a szája sarkában elő-előtűnő kis vigyor, a rosszfiúsan, de mégis jóságosan csillogó szemei... Casst abszolút elvarázsolta Akanishi Jin.
- Anyukáddal sokszor beszélsz – jegyezte meg Jade, megérezve, hogy barátnője szimpatizál jóképű vendégükkel.
- Nem értem, miért játszol kerítőnőt, amikor nincs szükségem pasira – dünnyögte a lány elégedetlenül, miközben megkerülve a pultot, elindult a férfi felé, aki az egyik ablak felőli sarokba húzódva szenvedett.
- Csak segíts neki, szó sem volt pasizásról – vigyorgott rá mindet tudóan a lány, mire Cass csak vetett rá egy morcos pillantást válla fölött. Nem szerette, amikor barátai minden áron barátot szeretnének szerezni neki, merthogy szerintük magányos. Tény, hogy egy ideje már nem volt barátja, hisz utolsó kapcsolata amolyan se veled, se nélküled kapcsolat volt egy folyton koncertező és turnézó zenész sráccal, Castiellel, de a lány köszönte szépen, nem vágyott senkire. Tökéletesen elégedett volt életével úgy, ahogyan az volt. Közös ház közvetlenül a tengerparton legjobb barátnőjével, imádnivaló állás Akoni kis mindenesében és a fiatalok tipikus élete LA-ben. Kinek kell ennél is több?
Cass átsétált a helyiségen, majd mikor odaért az asztalhoz, mély levegőt vett.
- Tudok segíteni valamiben? – kérdezte meg japánul. Jin úgy kapta fel hőn szeretett és hiányolt (még csak egy napja) anyanyelvére fejét, hogy nyaka hangosat roppant hozzá. A fiú egészségügyi állapota akkor se javult, mikor meglátta a lányt, s félő volt, hogy szíve kiugrani szándékozik helyéről.
Vastag, puhának tűnő ajkai elváltak egymástól, s gyönyörűszép mogyoróbarna szemei is elkerekedtek egy picit. Agya kétségbeesetten próbálta befogadni Cass látványát, ami elég nehezen ment, de arra pont elég volt, hogy egy életre magába vésse a lányt, azzal fenyegetve, hogy ezentúl másra se tud gondolni majd. Cass ugyanis még a legelfogultabbak szerint is gyönyörű volt, bár ezzel ő maga nem ért egyet. A magas lánynak vékony, idomos alakja volt, amivel bármelyik divatmagazin hasábjáról kiléphetett volna, s mindehhez pluszban még hosszú, vonzó lábak. A lány majd fenekéig érő szőke haja kesze-kusza, általa csak művészinek nevezett kontyba volt fogva a hőség ellenére, kiszabadult, laza tincsei lágyan keretezték vékonyka, szív alakú arcát. Igéző, mandulavágású, kontaktlencsével ametiszt színűre varázsolt szemei érdeklődve néztek a fiúra, telt ajkai pedig barátságos mosolyra húzódtak. Amint Jin szemei el tudtak szakadni a lány meseszép arcáról, végigtáncoltak alakján. Cass egy rövid, kikopott, világos farmerból készült sortot viselt, felül pedig egy rövidke, csipkeszegélyes fekete topot és egy átlátszó, laza, könnyű anyagú trikót. Bársonyosnak tűnő tökéletes bőre bronzbarna volt a sok napsütéstől és friss levegőn levéstől. Cass ezt imádta legjobban LA-ben. Hogy segített neki nem ázsiai lenni.
Félig kiszakadva a lány varázsából nyújtotta fejét kicsit szerencsétlenül a számára kínai használati utasítást. Cass igyekezett figyelmen kívül hagyni a fiú kíváncsi, megismerni akaró tekintetét, ahogy leülve maga elé húzta a kis füzetszerűen összetűzött lapokat. Ahogy nekiállt olvasni a szöveget, szinte automatikusan tette keresztbe lábát az asztal alatt, azzal azonban nem számolt, hogy így véletlenül megérinti, pontosabban kicsit meglöki a másikat. A pontból, ahol csupasz lábuk egymáshoz ért, elektromosság cikázott végig a fiatalokon, s a jólesően ismerős, de mégis izgalmasan új érzésbe mindketten beleborzongtak. Felkapták fejüket, hogy a másikra nézhessenek, aminek következtében tekintetük összekapcsolódott.
A külvilág szinte megszűnt számukra létezni, s már nem a Palekaikoban voltak, hanem a saját kis világukban. Ahol nem volt tér, s idő, csak ők ketten léteztek. Cass nem értette, miért nézi a fiú szemeit, csak annyit érzett, hogy az a mogyoróbarna szempár örvényként szippantotta magába. Sosem hitte volna, hogy a számára olyan közhelyesen hangzó mondat, miszerint a szem a lélek tükre, valóságos lehet. Soha eddig nem tapasztalt még ilyet. Látta a másik mély érzéseit, a fájdalmat és szenvedést, s azt örömöt és a határtalan életkedvet is. Mégis, ami leginkább a fiúéhoz láncolta tekintetét, az a bennük tomboló szabadság. Beleborzongott abba a határozottságba, ami ezt a kötetlenséget, a megzabolázhatatlanságot sugározta.
Míg Cass a fiú szemtükreiben veszett el menthetetlenül, Jin részéről se volt másképp a dolog. Lenyűgözte őt a lány szemének egyedi színe, melyről bár tudta, hogy nem valódi, valahol legbelül úgy érezte, hogy tökéletesen illik hozzá. Ahogy a mandulavágású szemekbe nézett, meglátta az élet örömét bennük, s a fiú úgy hitte, a lány tökéletesen elégedett mindennel. Csupán egy aprócska keserűséget látott tekintetében. Az érzés, mely e rájövésnél Jinre tört, újkeletű volt számára. Tenni akart valamit.
Megköszörülve torkát szólásra nyitotta száját, hogy bármit mondjon, amivel elindíthatná kettejüket az ismerkedés mezején, de Cass megelőzte.
- Ne haragudj, nem akartalak megrúgni – kért tőle bocsánatot illedelmesen.
- Nem történt semmi – sietett a válasszal Akanishi, miközben arra gondolt, hogy bár történt is volna valami. Tenyere szinte viszketett, hogy a lány bőréhez érhessen, hogy végigsimíthasson karján és arcát, esetleg ujjai a rakoncátlan tincsek közé fussanak. Szinte égető vágyat érzett hozzá. Olyat, mint még soha.
Míg Cass a használati utasítást olvasta és a lapok szélén lévő üres sávra fordította a fontosabb dolgokat japánra, Akanishi őt nézte. Nem bírt betelni a lánnyal, s egyáltalán nem úgy érezte, mintha most találkoztak volna először. Nem arra gondolt, hogy már látta őt valahol, hisz akkor emlékezne rá, hanem hogy olyan könnyedén tudna megtenni vele dolgokat, amiket mással csak hónapos ismertség után. Megérinteni, megcsókolni, s Jin úgy érezte, szeretni is tudná. Akarta szeretni Cass-t.
A fiú némileg ijedten vette észre, hogy a percek csak telnek. Cass gyorsan haladt a fordítással, valóban nem rég elfeledett nyelv számára a japán. Még úgy sem, hogy már régóta nem beszél édesanyjával. Az aprócska információ ugyanis, miszerint Cass édesanyja tavaly egy baleset következtében életét vesztette, titok volt mindenki számára, kivéve szobatársát. Az ilyen szempontból magának való lány nem akarta, hogy mindenki sajnálva nézzen rá vagy mindenáron vigasztalni akarja. Jól tudta, hogy soha nem fogja túltenni magát a dolgon, s így csak hazug szavakkal próbálnák enyhíteni fájdalmán. Cass ebből nem kért. Inkább igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lenne és élte az életét. Tudta, hogy édesanyja örökké figyelni fogja fentről és szomorú lenne, ha szenvedni látná lányát. Cass pedig nem akart édesanyjának fájdalmat okozni. Így hát eltemette magában a gyászt és igyekszik normális életet élni.
Ám ebbe a normális életbe most csöppent bele egy japán híresség, aki le se tudta venni róla a szemeit, s akinek a fejében száz meg száz ötlet volt arra, hogyan ismerkedhetne meg a lánnyal.
Mégis, mire Cass a használati utasítás végére ért, Akanishinek egyetlen egy épkézláb gondolata sem volt. Agya teljesen leblokkolt a tényre, hogy el fogja szúrni az egyetlen lehetőségét. Valamit sürgősnek ki kellett találnia. Ez azonban nem volt olyan egyszerű.
- Készen van – csúsztatta a fiú elé a füzetkét, melyhez jegyzettömbjéből csatolt még egy lapot. Ezen olyan segítő információk voltak, hogy melyik telefonszolgáltatónak milyen csomagjai vannak, illetve hogy a környéken merre találhatóak. Cass leírt neki még néhány fontosnak vélt helyet, ahol talán tudnak segíteni a fiúnak, de végül némi vonakodás után, de odabiggyesztette a saját telefonszámát. Bár a lány szívesen találkozott volna még a fiúval, akárhogy, mégis odaírta száma mellé, hogy vészhelyzetre. Tudta, hogy nem rohanhat el csak úgy a munkából vagy hajnalok hajnalán, de azzal is tisztában volt, hogy szabadidejében akármikor ugrásra kész lesz. Még el sem köszöntek egymástól, már tudta, hogy alig fogja várni a pillanatot, amikor viszontláthatja Jint.
Cass füle mögé tűrve egy tincset magyarázta el a fiúnak a szótárgép működését a biztonság kedvéért és hogy a fiú biztosan megértse. Jint azonban jobban lekötötte a hozzá kicsit közelebb hajoló lány. A belőle áradó vanília és kókusz illat, az így bőrén meg-megcsillanó napfény, melyben aranylónak tűnt bőre, s a halvány, éppenhogy felfedezhető kis szeplőfoltok arccsontjain.
Akanishi Jin nagyjából semmit sem fogott fel Cass magyarázatából, de nagyon okos fejet vágva bólogatott, mikor a lány befejezte. A fiú öklömnyire zsugorodott gyomorral köszönte meg a segítséget vagy hússzor, illedelmesen hajlongva a lány felé, amennyire az asztal engedte. Azt akarta, hogy jó benyomást tegyen rá. Tisztában volt vele, hogy híre néhol megelőzi őt, s el akarta kerülni az esetleges félreértéseket.
Már ha újra találkoznak majd.
Vonakodva búcsúztak el egymástól. Egyikük sem találta a megfelelő szavakat, érezték, hogy valamit mondaniuk kellett. Csak azt nem tudták, hogy mit. Végül Cass magára hagyta az őrá pultig tartó útja alatt elkeseredetten és önmagában csalódottan néző fiút. Jint bosszantotta, hogy bár nagy nőcsábásznak állt hírében és soha nem okozott neki nehézséget idegen lányokat leszólítani, Cass-szel nem tudott mit kezdeni. Egyszerűen nem volt önmaga a közelében.
A pulthoz visszatérve Cass csak egy pillantást vetett a mindent tudóan mosolygó Jade-re, majd szemét forgatva indult el, hogy felvegye az egyik pultnál ülő fiatal pár rendelését.
- Meg ne merj szólalni – fenyegette meg munkatársát, mikor Jade ártatlanul követte.
- De miért ne, Cass? Te nem láttad magatokat! Majdnem egy órába telt segíteni neki, mert annyira elmerültetek egymásban! Ez nem véletlen, te lány! Nem szabad elengedned! Ti egymásnak lettetek teremtve! – érvelt folyamatosan a nyáron, tengerparti életet mellett is mindig ébenfekete hajú lány, kezeivel hevesen gesztikulálva, hogy magára vonja Cass figyelmét.
- Ez hülyeség – rázta meg fejét a szőkeség, de mielőtt Jade újabb meggyőző hadjáratba kezdhetett volna, fejével az asztalok felé biccentett. – Inkább vidd ki kérlek a négyes asztal rendelését.
A dolog ezzel le volt zárva. Cass részéről. Jade ugyanis bár elment dolgát végezni, fejében kattogtak a fogaskerekek, hogy hogyan is hozhatná össze a két jómadarat. Azzal azonban ő sem számolt, hogy ez nem lesz olyan egetrengetően nehéz feladat. Elkezdeni mindig könnyebb, mint nem feladni.