A téli napfény egy padot ülve talál meg. Üres minden. Nincs itt senki. Rajtam kívül persze. De hogy is nem lehetnék itt? Nincs olyan, hogy elmulasszam ezt a napot. Mindig idejövök. Beszélgetek vele, mert tudom, hogy ez boldoggá teszi. Leheletem halvány páraként úszik el a levegőbe, mint ahogyan ujjaim között parázsló cigarettámból fölfelé kanyargó füst. Ő nem szerette a dohányzást, de sosem szólt érte. Megértette, hogy nekem segít. Csak ő tudta elfogadni, hogy kiskorú létemre rászoktam. De mit is tudott volna tenni ellene? Sosem bántott meg volna. Ő nem az a típus volt. Csupán egy szeretetreméltó és imádnivaló bátyus, aki bár néha szigorúan kezelt, mégis a világon a legjobban szeretett és féltett. Én is szerettem. Neki mindent elmondhattam. Ha valami bántott, ha valaki megbántott, ha valami jó történt velem. Akármit. Mindig meghallgatott, és ha szükségét érezte, tanácsot adott. Sosem mondta meg, hogy mit csináljak. Csupán segített rájönni dolgokra és rászoktatott a gondolkodásra. Ez néha nem jó dolog. Főleg mostanában. Nem tudom, mi van velem, de teljesen elhagytam magam. Nincs aki elkapjon, ha zuhanok, és nincs aki felsegítsen. Rengeteg dologról lemondtam. De úgy érzem, így valamelyest könnyebb. Persze, menyire lehet könnyű ez a dolog? Szerintem nincs olyan ember, aki ezt ép ésszel felfogja. Nem is lehet. Persze, ő most is azt kérné, hogy mosolyogjunk. Sosem szerette, ha a barátai szomorúak voltak. Olyankor mindig elővette plüssállat énjét, mindenkihez odabújt és addig ölelgette, amíg a másik el nem mosolyodott. Tudta, melyik embernek mivel segít. Volt, akinek elég volt csak megfognia a kezét, és ő máris elmosolyodott. Csodákra volt képes. Csodát tett velem is. Feloldotta a magam köré vont falat, és segített az embereknek, hogy megismerjenek engem. Így könnyebb volt a számomra is, hisz nem vagyok egy közönségbarát lény. De ő mégis elfogadtatta velem a tényt, hogy milliók kíváncsiak minden mozdulatomra és szeretnek. Ez utóbbiban kételkedek. Nincs bennem semmi bálványság, amiért szeretni lehetne. Őt lehetett. Kedves volt, jószívű, segítőkész, mindig válaszolt a rajongók leveleire, soha nem mondott le fellépést és akármi történt, ő mosolygott és megmutatta, hogy minden rendben van. De... Ezek szerint nem volt.
Cigarettám kiesik ujjaim közül, ahogy könnyeim utat találnak maguknak és végigperegnek arcomon. Itt hagyott. Egyedül. Nélküle... Én egy senki vagyok. Már nem állok ki a színpadra, nem adok meg az embereknek az örömöt, hogy életjelet adok magamról, elutasítok bármilyen segítséget. Teljesen tönkrementem. Csak egy üres porhüvely vagyok, egy lelketlen báb. Az ő hiánya tette ezt velem.
- Reméltem, hogy itt talállak – hoz felém a hideg szél egy ismerős hangot. Lehajtom fejem, ezzel tudatva a férfivel, hogy hallottam őt. Léptei recsegnek a fehér hóban, ahogy odasétál mellém és leül a padra. Nem mond semmit, csak ül mellettem, tekintetét az előttünk álló márványra függesztve. Gondolkodik. Ismerem. Ő is az a típus, aki rengeteget gondolkozik, ahelyett, hogy beszélne. Ez néha jó, néha pedig rossz. Ki tudja, mikor mire gondol.
- 10 év, Yoshiki. 10 év – suttogom elcsukló hangon, mire hallom, hogy felsóhajt.
- Tudom, chibi. – Kezét enyémre kulcsolja, s bíztatóan megszorítja. Mellettem van, ő nem fog egyedül hagyni.
Yoshiki, te itt hagysz két nap múlva.
Hide, te itt hagytál, 10 évvel ezelőtt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.