- ... és a Woollimban megismerkedtem Sungjonggal és nagyon jóban vagyunk! Mindent meg tudunk beszélni, bár sajnálom, hogy így most majd kevesebbet fogunk tudni találkozni, mert ők comebackre készülnek. De már nagyon izgatott vagyok! És van egy nővérem, aki színész és szerintem nagyon tehetséges, most éppen egy sorozatot forgat Hong Kongban! Képzeljétek, voltam kint nála és fantasztikus! Egyszerűen meseszép a hely, bár kicsit zsúfolt, de Tokiónál nem rosszabb. Szöul a legjobb! Nagyon vártam már, hogy ide költözhessek, mert én Jejun születtem. Nagyon szeretem és egyszer majd el kell jönnötök, megmutatom az egészet!
Byun csillogó szemekkel fejezi be „rövid” életrajzi összefoglalóját. Avagy ismerjük meg egymást. A maknaeról szerintem most mindent megtudtunk. Még a kedvenceit nem sorolta fel, de szerintem készült listával. Nem azt mondom, hogy nem lehet így is bemutatkozni, és végülis tényleg sok mindent megtudtunk róla, de JD kissé szűkszavú bemutatkozása után. Bár tény, hogy róla is sok mindent megtudhattunk. Némi többletinfóval egészen sokat. Mint például, hogy nem voltak épp kellemes koleszos emlékei és hogy volt egy nehéz időszak az életében, amit nem részletezett.
Összességében elég színes csapatunk lesz és kíváncsi leszek, hogy sikerül-e majd jól együtt dolgoznunk. És arra is, hogy vajon menni fog az, hogy egybe tartsam őket.
Sóhajtva huppanok le ágyamra. Hiába, hogy mindig is vezető típus voltam, ha döntésről volt szó vagy bármiről, kezdem azt érezni, hogy mégse nekem való ez a csapatvezetés.
- Mi a baj? – Összerezzenek, ahogy egy tenyér simul combomra. JD macskamód bújik nyakamba, s mély levegőt vesz. – Én vagyok a baj? – kérdezi olyan halkan, hogy éppen csak meghallom. Szaggatottan szusszanok egyet, s átkarolva vékony derekát, óvatosan ledőlök vele.
- Ugyan már – motyogom, s akaratlanul is, de megpuszilom fejét. – Angyalkák sosem okoznak gondot...
Érzem, hogy megfeszül, aztán kicsit felengedve végignyúlik rajtam. Miközben mellkasomra hajtja fejét, megkérdezi, hogy miért pont angyalka. Erre elmosolyodom. Felidézem magamban az első pillanatot, mikor megláttam őt, aztán halkan elkezdem neki mesélni, miközben ujjaimmal vállát cirógatom. Jidong néha halkan felnevet, kuncogását nyakamba hajtott fejjel próbálja tompítani. Ilyenkor mindig magamhoz ölelem. Isteni illata van, amely mindig eszembe juttatja a vele töltött éjszakát. Annyira hihetetlen, hogy ma reggel úgy ébredtem, hogy a karjaimban tarthattam az angyalkát, most pedig mint csapattársam fekszik ölelésemben.
- Min gondolkozol? – kérdezi, mikor nem folytatom a mesélést a többi buliról, amiben láttam.
- Rajtunk – felelem egyszerűen, de mégis beleborzongok a szóba. Rajtunk... Mintha lenne olyan, hogy mi. – Ne haragudj.
- Ugyan miért? – kérdez vissza, miközben nyakam mellett feltámaszkodik négykézlábra. Ahogy tincsei előrehullnak, félig-meddig eltakarják szemeit. Arcomon fájdalmas mosollyal túrom el arcából haját. Látni akarom a szemeit. – Szerinted nincs olyan, hogy mi?
Elgondolkozom, hogy vajon hogy lehet egyszer ennyire nyílt, másszor pedig mint a kisgyerek aki el akar bújni a világ elől egy ölelésben. Nem értem őt. Ráadásul kérdésére se tudom, hogy mit válaszoljak. De, van olyan, hogy mi. Szeretném, ha lenne. Nincs, mert nem ismerem őt. Szeretném, ha megismerhetném.
- Még nincsen, de lesz – felelem végül. Látom rajta, hogy meglepem, nem ilyen válaszra számított. Egy pillanatra át is fut valami az arcán, de aztán mégis elmosolyodik.
- Tehát szeretnéd, ha lenne? – követelőzik, miközben alkarjaira támaszkodva arcomra simítja kezeit, homlokunkat pedig összeérinti. Teljesen elveszek fekete szemeiben, s kell néhány perc, hogy válaszolni tudjak.
- Mindenképp. – Végigsimítva combjain csúsztatom rá hátára tenyereimet. Megborzong érintésemre, s lehunyja szemeit egy pillanatra.
- Akkor zárd kulcsra az ajtót – kéri, megint kicsit erőszakosabban. Mint egy díva, aki ha nem kapja meg, amit akar, majd megszerzi magának.
- Emlékeim szerint, amik elég élénkek, nem vagy a leghalkabb angyalka – vigyorodom el, fenekére simítva kezem és finoman megmarkolom. Élvezettel szusszanok, ahogy szinte rám rogy.
- Majd belém fojtod a szót – motyogja, s bőrömön érzem, hogy mennyire ég arca. Kis édes.
- No, és hogy szeretnéd, hogy beléd fojtsam a szót? – érdeklődöm, miközben ledöntöm magam mellé, hogy eleget téve kérésének becsukhassam az ajtót.
- Van rá néhány ötletem – pillant fel rám ködös tekintettel, mire érzem, hogy megmoccanok odalent. Az a nézés...
- Hosszú még az éjszaka – nyomok édes csókot szájára, majd felkelek az ágyról. Fújtatva csap utánam, éppen csak hátsómat elérve, de úgy tűnik, megelégszik ezzel. Elvéve a komódról a kulcsot, bezárom az ajtót. Ahogy visszafordulok, arcomba kapok egy pólót. JD pólóját, érzem az illatán. Mély levegőt veszek, majd lekapva trikómat a földre dobom a ruhadarabokat.
- Előjött a kisördög? – kérdezem kajánul, felé mászva. Türelmetlenül ránt magához, hogy megcsókolhasson, miközben körmei üdvözlően karcolják végig a múlt éjjel rám rakott jeleit. Halkan felmorranok, hogy innentől nem lenne okos dolog, ha folyton megjelölnénk egymást, de csak azért is vöröslő sávokat húz egészen derekamig, miközben csak vigyorog. Csak egy pillanatra húzom el fejem, hogy nyakába hajolva erősen megszívhassam nyaka leglágyabb részét. Reszketegen nyög fel, mire megcirógatva vöröslő foltját pillantok fel rá. – Mi az első ötleted? – érdeklődöm, mire fejbe csap.
- A szád – követeli morcosan, én pedig örömmel teszek eleget „kérésének”. Mindegy, hogy angyalka vagy kisördög, a lényeg, hogy megtaláltam. És nem fogom elengedni, bármi is lesz.