nabitic

Arcomon hatalmas vigyorral integetek ki a házunk előtt álló Donghaenak. Már majdnem indulásra készen vagyok. Látom, ahogy húgom kisiet, hogy beinvitálja a fiút, amin csak mosolygok. Húgom néhány éve eldöntötte, hogy egyszer Donghaehez fog hozzámenni, mert annyira szereti a fiút. Sora, hugicám, idén lesz 10 éves. Ugye?

Folytatom ruháim hajtogatását, majd ha összegyűlik egy pakk, beteszem bőröndömbe. Sok napra pakolok, hisz ki tudja, mi lesz. Akármire szükségem lehet, bár tény, hogy három óra autóút árán haza tudok jönni valamiért. De olyan még nem volt. Halkan dúdolgatok, miközben ingázok az ágyam és a szekrény között.

- Nem szédülsz el? - érdeklődik egy kedves hang pár perccel később, mire felkapom fejem. Donghae áll ajtómban, ki más, vállával nekidőlve az ajtófélfának. Mint mindig, most is jól néz ki. Belőtt haj, helyes arc, fehér trikó, laza farmer és edzőcipő. Jó a stílusa a srácnak, az egyszer szent. A kezemben lévő pólókat gyorsan rádobom ágyamra, majd a fiúhoz sétálva megölelem őt. - Megint egy nyár veled - mondja mosolygós hangon, miközben visszaölel. Bólogatok egy sort. Neki csak egy nyár a barátaival, nekem egy nyár egy hülyegyerekkel és egy több mint baráttal.  Ez van, így is tökéletes minden nyár.

- Már mindjárt készen vagyok! - jelentem ki, felnézve rá. Ebben mindketten kételkedünk, s nem sokkal később már nevetünk is. Tény, hogy nem a nagyon közeljövőben fogok elkészülni. Kibontakozva a fiú öleléséből, folytatom a pakolást. Ő szokás szerint megint körbejárja szobámat, sokáig elidőzve emlékfalamnál. Különféle képek vannak kitéve, meg még sok minden. Koncertjegyek, belépők, kis öntapadós jegyzetlapok egy-egy idézettel, néhány ajándék. De főként fényképek. Mind polaroid, fel vannak dátumozni és rá van írva, hogy ki van a képen.

- Új osztálytárs? - kérdezi, rámutatva egy fényképre.

- Igen, Haneul. Nagyon aranyos lány - válaszolom mosolyogva. - Az akkor készült, amikor körbevezettem a városban.

- Látom veletek volt Jongup is - jegyzi meg, mire csak vállat vonok. Az ilyeneket általában nem tagadom le és semmi. Bár azt nem értem, hogy miért jegyzi meg mindig, hogyha fiúkat is kiteszek a falra. Azzal ugyanis nincs gondja, amikor ők kerülnek ki tucatszám. Bár a nyarakról nincsen képem. Jobb, ha nincs bizonyíték szüleimnek, hogy mekkora hülyék voltunk. Habár... Íróasztalomhoz sietve előszedem a fényképezőgépet, s válltáskámhoz teszem. Donghae érdeklődve követi a mozdulatsort.

- Csak nem...? - kérdi vigyorogva.

- Dede! - bólogatok nevetve. - Majd csinálok egy albumot neki, de a legtöbbet majd kiteszem.

- Majd én is kérem őket! - mondja határozottan. Megígérem neki, hogy majd mindenképp megkapja a fotókat, aztán folytatom a pakolást. Ő közben tovább nézegeti a falat, néha-néha megkérdezve egy-egy képről, hogy mi volt vagy hol. Aztán mikor ő végez, de én még nem, nekiáll segíteni. Szekrényem előtt állva dobálgat nekem hátra darabokat, amiket nevetve próbálok elkapni és összehajtogatni, hogy aztán két kupacba szétszedjem, hogy melyiket viszem majd és melyik kerül vissza a helyére.

Úgy két óra múlva már teljesen készen vagyok, mindketten megreggeliztünk, s míg én utoljára leellenőrzöm, hogy semmi fontos nem marad-e itthon, addig Donghae elkezdi lehordani a táskákat. Három nagy táska és egy kisebb. Végül úgy ítélem meg, hogy nem fogok semmit sem itthagyni, s felkapva az utolsó nagy táskát valamint a kisebbet vállamra, elindulok lefelé. Meg se lepődök, hogy Sora Donghae körül legyeskedik, vidáman fecsegve neki valamiről. Nem hiszem, hogy a fiú különösebben figyel rá, de mosolyogva hallgatja. Mikor meglát, rögtön odasiet hozzám és átveszi a táskát.

- Hyukkiet útközben vesszük fel? - kérdezem, miközben megnézem telefonomon az órát. Elvileg már itt kéne lennie a bébiszitternek. Szüleink ugyanis üzleti úton vannak, s mivel én nem hagyom itthon egyedül húgomat, átjön egyik osztálytársam vigyázni rá.

- Rájött a vezetési mánia, úgyhogy már lent van. Bár motorral ment, szóval lehet, hogy útközben fogjuk felszedni a pályáról - válaszolja Donghae nevetve. Ahogy elképzelem, én is nevetni kezdek. Ezt egy ismerős hang szakítja félbe.

- Sziasztok! - köszön nekünk Hora, az önjelölt bébiszitter.

- Szia! - fordulok a lány felé mosolyogva. - Ő itt Donghae, a barátom, valamint Sora, a húgom - mutatom be a két egyént, mire mindkettejükre rámosolyog.

- Az én nevem Kim Hora - mutatkozik be.

- Köszönöm, hogy vigyázol rá, míg anyámék hazaérnek - hálálom meg már sokadjára segítőkészségét, miközben kicsit megcsipkedem húgom pofiját. Ő persze nyavalyog és kezével felém csapkod. Kár, hogy túl kicsi és nem ér el.

- Ugyan már, nagyon szívesen. Nekem is van egy húgom és szeretem is ezt csinálni - legyint Hora. Mikor Donghae végez a csomagok elrendezésével, lecsukja a csomagtartót, húgom felé fordulok.

- Viselkedj rendesen és ne rosszalkodj. Ha valami rosszat hallok, beárullak anyáéknak! Legyél kedves Hora unnihoz és fogadj szót! - kérem őt, viszonylag komolyan, aztán összeborzolom haját. Erre már fel sem lázad, csak hozzámbújik egy ölelésre.

- Hiányozni fogsz! - mondja, mint minden alkalommal, ha hosszabb időre megyek el.

- Nyár végén jövök - nyugtatom meg. Bólint, s elhúzódva tőlem Hora mellé sétál. A lány rámosolyog, s barátságosan kezét nyújtja neki. Sora megfogja, s felmosolyog rá.

- Ha bármi van, hívj nyugodtan és tényleg köszönöm! - mondom a lánynak, eggyel gyarapítva hálálkodásom számát. Komolyan, kész hálaadás napja feelingem van. Na, jó, mégsem.

- Rendben. Érezzétek jól magatokat és azért ésszel - kívánja, a végén elnevetve magát. Mindenttudóan vigyorgunk össze Donghaeval. Elköszönünk tőlük, majd beülünk a kocsiba. Szeretem ezt az autót, mert mindig finom illata van és tudom, hogy jó helyre visz. Bekötjük magunkat, majd a fiú rám vigyorog.

- Kezdődhet a parti? - kérdezi, pacsira tartva kezét.

- De még mennyire! - vigyorgok rá, vidáman belecsapva kezébe. Nevetve indítja be a kocsit, majd egy kicsit felpörgetve a motort a hatás és a hang kedvéért elindulunk. Integetünk a két lánynak, majd bekapcsolom a rádiót, bár nem olyan hangosra. Donghae a kormányon dobol, s bár az útra figyel, közben vígan beszélget velem. Már most hülyéskedünk, pedig el sem kezdődött rendesen a nyár. Egy idő után melegem lesz, így a hátsó ülésre dobom vékonyka kardigánomat, majd megy utána papucsom is.

- Amúgy csinos vagy ma is - mondja hirtelen a fiú, rám pillanatva. Megdermedek pár másodpercre, majd folytatom hajam copfba fogását.

- Köszönöm - mosolygok rá. Nagyon jól esett, hogy megdicsért, bár kicsit furcsállom. Nem szokott csak úgy megdicsérni. Miközben folytatjuk a beszélgetést, nagyrészt suliévünkről, néha-néha végigéneklünk egy számot. Ebéd körül betérünk egy mekibe, ahol a fiú a parkolóba áll be. Mikor leáll a motor, hátranyúlok papucsomért, majd visszavéve lábaimra kiszállok én is. Hae lezárja a kocsit, majd bemegyünk a légkondis kis épületbe.

- Jongup milyen srác? - kérdezi, míg várunk, hogy sorra kerüljünk. Nem teljesen értem kérdését.

- Még mindig itt tartasz? - érdeklődöm, mire csak vet rám egy olyan pillantást, hogy hagyjuk, inkább válaszoljak. - A közeledbe se érhet - nyugtatom meg, aztán észbe kapom, hogy ez egy kicsit túl őszinte volt. - Beképzelt, kicsit sznob és nem lehet vele rendesen hülyülni. Amúgy kedves is tud lenni. Csak nem mindenkivel - teszem hozzá, hogy egy picit eltereljem a figyelmét korábbi válaszomról. Mosolyából ítélve nem igazán sikerült. Nem tudom tovább menteni a helyzetet, mert sorra kerülünk. A fiú rendel, ismerve engem, hogy mit szeretnék. Sültkrumplit, csibefalatot és fagyit. Az első kettőt ő is szereti, de a fagyival továbbra is hadilábon áll.

- Fel nem fogom, hogy nem lehet szeretni a fagyit - puffogok, miközben az autó felé sétálunk. Innen nem messze van egy kis park, ott fogunk majd enni.

- Fel nem fogom, hogy nem érhet valaki a nyomomba - vág vissza a fiú mosolyogva, mire elpirulok. Oké, ezt most ő nyerte. Bár magas labda, inkább hagyom elgurulni, mintsem, hogy megpróbáljam lecsapni. A végén még rosszabb helyzetbe kerülök, amilyen szerencsés vagyok. Beülünk az autóba, ahol Donghae nekem adja saját kajás zacskóját, hogy vezetni tudjon. Menet közben csipegetni kezdek, ő pedig néha felém fordítva fejét kér sültkrumplit. Egyik ilyen alkalommal fogom, s míg az útra figyel, belemártom a fagyiba a sültkrumplit. Így a legfinomabb és itt az ideje, hogy megszeresse ő is. Szájába teszem a szálat, majd várom a reakcióját. Elnyammogja, majd megint felém tartva nyitott száját.

- Ízlett? - kérdezem, miközben újabb krumplit mártok az édességbe.

- Fagyi nélkül finomabb - mondja vigyorogva, de elfogja a következő fagyis darabot is.

- Ezek szerint azzal se rossz? - érdeklődöm szélesen mosolyogva. Lenyeli a falatot, mielőtt lenevetné magát. - Most mi van? - kérdezem előrebiggyesztve alsó ajkam.

- Duzzogi - becéz le, miközben megsimogatva arcomat, majd finoman bele is csípve. Feljajdulok és elhúzom tőle fejemet. - Miért akarod, hogy szeressem a fagyit?

- Mert a fagyit nem lehet nem szeretni! - vágom rá.

- Már értem. Tehát mert hasonlít rád! - bólogat, megint rám mosolyogva. Hogy mi? Hogy hasonlítanék a fagyira? Nem értem, hogy miért. Annyiban hagyom a dolgot, s helyette kinézek az ablakon. Éppen jókor, hogy meglássam a lekanyarodó sávot.

- Arra kéne menni! - tudatom a fiúval, mire vesz egy éles kanyart, s integetve a mögülünk dudáló embernek, lekanyarodik. - Bolond! - lököm meg nevetve vállát, mire csak rám vigyorog.

- Mind azok vagyunk nem? - kérdezi, összeborzolva hajamat.

- Pontosan! - helyeselek, miközben már tincseimet igazgatom vissza helyükre. Tovább dalolgatunk, mígnem végre megérkezünk a kis parkolóba. Hae beáll egy neki szimpatikus helyre, majd leállítja a kocsit. Előttünk pont egy asztal van, úgyhogy mondhatni, hogy tökéletes helyen állt meg. Mindketten kiszállunk, s versenyt futunk az asztalig. Míg a fiú az asztalhoz tartozó kőpadra ül le, addig én az asztal tetejére, persze, de csak miután leporoltam. Elosztjuk a kaját, majd miközben még mindig sulis évünkről beszélgetünk, megebédelünk. A fiúnak sokkal izgalmasabb éve volt, vagy az unalmas részeket direkt kihagyja. Még mászkálunk egy kicsit, ledőlünk egy kicsit a fűbe is pihenni, aztán megint útra kelünk. Már nem lehetünk olyan messze, nagyjából még egy vagy csak fél óra.

- Hyukkie miért ment le nélkülünk? - kérdezem, miközben felhúzva lábaimat, megtámasztom térdemet a műszerfalon. Donghae arcára vigyor költözik a csibészes fajtából.

- Elvileg nem szabadna tudnom - kezdi, jelentősségteljes pillantást vetve rám.

- De mégis tudod! - noszogatom, megint finoman vállon lökve. - Szóval kivele, oppa!

- Régen hívtál így. - Mosolya lággyá változik, s látom, hogy jól esett neki, hogy így hívtam.

- Akkor visszaszokok rá - vonom meg vállaim szintén mosolyogva. - De mond már el, hogy mi van a majommal!

- Szerelmes a drága - mondja ki végül. Egy darabig még értetlenül nézek rá, próbálva feldolgozni, hogy Eunhyuk, az a hülyegyerek, talált maga mellé egy barátnőt. Ez...

- Kyaaaaa! - mondom végül, mire elneveti magát.

- De erről egy szót sem, mert tényleg nem kéne tudnom - kéri meg, mire rávágom, hogy oké, nem fogom rögtön azzal fogadni, hogy majomból gerlévé avanzsálódott.

- Akkor honnan tudod?

- Meccsre menet láttam őket randizni - feleli vállvonogatva. - Aranyosak.

- Várj... Hyukkienak volt már barátnője? Úgy rendesen.

- Nem, Eunji az első - mosolyodik el. Az én arcomra is mosoly költözik. Talán végre benő Eunhyuk feje lágya, s valószínűleg tényleg aranyosak lehetnek. Főleg Hyukkie.

- Szerinted be fogja vallani? Vagy bemutatni nekünk? Elvégre, mégiscsak a legjobb barátai vagyunk.

- Szerintem egy darabig még nem. Valószínűleg úgy hiszi, hogy szétszivatnánk.

- Van benne valami... Bár nem tudom. Elsőre tényleg az jutott eszembe, hogy majomból gerle lett, de egyébként nem hiszem, hogy ezzel piszkálnám.

- Ezt te sem gondolod komolyan - nevet fel. Vele nevetek én is. Valószínűleg tényleg nem tudnám ennyivel elintézni és sokszor felemlegetném neki. A fiúval az út hátralévő részében Hyukkie szivatásainak különféle módjait beszéljük meg, holott tudjuk, hogy egyiket se fogjuk megvalósítani. Majd csak ha elárulja nekünk, hogy talált valakit maga mellé. Mégis, egészen jól elvagyunk ezzel a témával és jókat nevetünk saját ökörségeinken. Mikor megérkezünk a nyaralóhoz, egy kicsit elszontyolodom. Jó volt csak Donghaeval tölteni egy kis időt. Nagyon jól éreztem magam vele és örültem, hogy így kezdődik a nyaralás, hogy megint egy picivel közelebb kerültünk egymáshoz.

A fiú beáll a pavilonos garázsba, majd mikor leállítja a motort, egy aprót sóhajt. Jókedvünk megcsappan egy kicsit, miközben kiszállunk, s hátramegyünk a csomagtartóhoz. A fiú felnyitja, aztán úgy dönt, hogy Eunhyuk is segíthetne a pakolásban.

- Csodálom, hogy nincs már itt - jegyzem meg, miközben figyelem, ahogy visszacsukja a csomagtartót. Elindulunk, hogy megkeressük a harmadik muskétást.