nabitic

Legszívesebben a falba verném a fejem. Vagy Hoonét... Ezt most muszáj volt?! Nem elég, hogy végre kibékültünk Jidonggal, most még magyarázhatom el neki azt is, hogy a srácok nem tudják, hogy meleg vagyok és mindvégig ő volt a kiszemeltem.
Az eddig olyan vágyakozva nekem simuló láb hirtelen eltűnik, ahogy a fiú felhúzza lábait és átkarolja térdeit. Arcáról nem lehet leolvasni semmi változást, én azonban látom rajta, hogy mennyire be van feszülve szépívű álla. Nyilván összeszorít a fogait, hogy tartani tudja magát.
- Nem megyek - jelenti ki halkan, de érhetően, kiérdemelve a többiek mélységes döbbenetét.
- Nyugi, lesznek ott pasik is - próbálja elviccelni a dolgot Hoon, de csak tovább ront a dolgon. Még Jamie is figyelmeztetően néz rá, hogy aztán engem perzseljen meg tekintetével. Felsóhajtok.
- Én sem. Nem akarom Jidongot egyedül hagyni, vele akarok lenni. - Nem érdekel. Pont leszarom, hogy kinek mennyire hangzik kétértelműen és mit fognak gondolni. Örüljön Hoon, hogy nem vertem tényleg a falba a fejét. Hogy lehet ekkora idióta?
- Haver, ne már - lohad le mosolya, de csak megrázom fejem.
- Folytassuk - jelentem ki, várakozón nézve HwanGira, hogy mondja tovább ötleteiket. Nagyon nehéz ellenállnom a kísértésnek, hogy miután megütöm Hoont, magamhoz öleljem Jidongot és addig csókoljam, míg el nem hiszi végre, hogy nekem nem kell más rajta kívül. Őt szeretem.

***

A többiek nagyban készülnek az esti buliba, elmondásuk szerint haza se fognak jönni, majd HwanGi bátyjánál, Sungminnál fognak aludni. Remek. Egy gonddal kevesebb. A nagyobbik gond az, hogy amióta hazajöttünk, Jidong bezárkózott szobánkba és nem hajlandó kijönni. A többiek lerendezték azzal, hogy biztos csak a kezdődő betegség miatt ilyen letört. Bosszant, hogy addig nem mehetek be hozzá, míg a többiek le nem lépnek.
A kanapén ülve, mit sem törődve a bekapcsolt TV-vel lesem ajtónkat, hátha esetleg kijön a fiú. Erre azonban újabb keserves tíz perc után sincs semmi utaló jel. Ellenben a többiek kezdenek kész lenni, legalábbis Hoon már telefonon beszélget régi gyakornok társainkkal, hogy lassan indulnak, ott találkoznak.
- Elmondod majd? - huppan le mellém HwanGi, mintha a képernyőn menő bugyuta vígjáték olyan lebilincselő lenne, hogy míg Byunra vár, nézi velem.
- Neked vagy a csapatnak? - kérdezem sóhajtva, nem titkolózva. Sejtettem, hogy HwanGi túl okos és összeteszi a dolgokat.
- Igazából mindannyiunknak joga lenne tudni, de Hoon képtelen lenne megérteni, miért. Én azzal is megelégednék, ha bennem bíznál annyira, hogy elmond, Sangmoon.
- Ez nem a bizalomról szól - ingatom meg fejem. Nem akarom, hogy Seunghwan azt higgye, nem bízok bennük. Egyszerűen ez nem olyan egyszerű szerintem.
- Tudom, csak mondtam - vonja meg vállát, majd megpaskolja térdem, mielőtt felkelne. - Legyetek jók!
- Vigyázz Byunra - kérem, mire csak legyint egyet.
- Nem kell féltened, jó kezekben lesz.
Elgondolkozom, hogy mennyire szánta ezt kétértelműnek HwanGi, de aztán úgy döntök, hogy majd elmondja. Vár ránk egy baráti beszélgetés azt hiszem. A fiúk hangosan elköszönnek, mire csak tőlem érkezik visszajelzés, szobánkból nem. Lehet, hog elaludt. Mikor a többiek lelépnek, várok még pár percet, hátha itthon hagynak valamit esetleg és visszajönnek, majd ajtónkhoz sétálok.
- Jidong - kopogok be, meg se próbálva a kilincset. Fogalmam sincs, be van-e zárva kulcsra, de nem akarok rátörni. Szeretném, ha ő engedne be. Magához.
Kétszer próbálom még meg, majd homlokomat egy pillanatra sóhajtva a falapnak támasztom, mielőtt visszatérve a kanapéhoz, ledőlnék rá. Karom átvetve arcom előtt takarom el a lámpa fényét, s érzem, hogy keserű könnyek kezdik el szúrni szemeimet, amit a tehetetlenség okoz. Én tényleg helyre akarom hozni.