Jidong tenyere hangosan csattan arcomon, utána pedig egyből magához ránt és megcsókol. Nem értem. Esküszöm, én ezen a gyereken már most nem igazodok ki. Ráadásul nem úgy tűnik, mint aki a közeljövőben magyarázkodni szeretne.
- Most mi az? – kérdezi, mikor nem viszonzom kényeztetését. Szemei megbántottan csillognak, ahogy hátralépve néhányat leül a kád peremére.
- Ugyan mi lenne? – teszem fel a költői kérdést, idegesen hajamba túrva. Hogy fogalmazzam meg úgy, hogy ne haragudjon meg? Fontos lenne, hogy ne legyenek konfliktusok az elején, hisz ilyenkor a legsérülékenyebbek az emberi kapcsolatok, ezt tanultam pszichológiából még mikor bejártam. – Csak nem értem, hogy te voltál az, aki azt hitte, csak játszom vele, most pedig te csinálod ugyanezt. Ráadásul tudtommal te sértődtél meg, hogy sírva kisiess. Nem mondod el, én nem értem meg, ez a része egész egyszerű. És most is látom rajtad, hogy engem tartasz a hibásnak, szerintem abszolút alaptalanul – válaszolom végül, igyekezve arra, hogy ne kezdjek el kiabálni vele. Nem ő az egyetlen, aki utálja, ha játszanak vele. Ezt még az angyalkának se. Elhiszem, hogy nehéz beleszokni egy új környezetbe, új arcokhoz, de nem értem, hogy miért kell ennyire ellentétesnek lennie.
- Egyáltalán nem ismersz... – suttogja maga elé. Felsóhajtok. Ez tény. Remélem, hogy arra is rájön, nélküle ezen nem is tudunk változtatni. Látom Jidongon, hogy teljesen el van veszve. Szótlanul bámulja finoman remegő kezeit, miközben néha szaggatottan mély levegőt vesz. Lehet, hogy a sírását próbálja visszafojtani?
- Jidong – szólítom meg óvatosan, mire megrázza fejét, hogy hagyjam békén. Én viszont nem is én lennék, ha annyiban hagynám a dolgot. Odasétálva hozzá finoman felhúzom állásba. Bár tiltakozik, erősebb vagyok nála, s mikor magamhoz ölelem, felhagy a meneküléssel. Mert JD menekül. Vagy előlem, vagy más elől, de ezt teszi. – Szeretnélek megismerni – mondom neki halkan, miközben szorosan karolom vékony derekánál fogva. Szipogva bújik nyakamba, kezeivel hátamba kapaszkodva. Érzem, ahogy lassan eluralkodik rajta a sírás, s én csak tartom szótlanul.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
