nabitic

Jungkook

Ezt nem hiszem el. Utolsó nyaram az egyetem előtt, sőt, az utolsó hetem, erre anyámék közlik velem, hogy menjek el egy táborba kisegítőnek. Én. Foglalkozzak napi 24 órában fel-alá rohangáló kis kölykökkel. Minden vágyam. Ráadásul nem ám, hogy megkérdeznének, hogy tervezek-e valamit a pár napra (igen), nem akartam-e elmenni otthonról (de) vagy hogy nem jöttek-e volna át Markék pár napra, mielőtt visszamegy Amerikába (még szép). Áh, minek is kellenének az ilyen formalitások? Csak közöljük a gyerekkel, hogy az utolsó szabad hét napjából ötöt egy táborban tölt. Fantasztikus.

Duzzogva vetem le magam a vonat egyik üres fülkéjébe, arra se véve a fáradságot, hogy felálljak integetni szüleimnek. Mert hogy kis is kellett kísérni az egy szem pici fiúkat. Mint aki nem is most megy egyetemre és költözik el, hanem maximum öt éves. Bár őket ismerve (és persze magamat), lehet, hogy csak meg akartak győződni arról, hogy felszállok a vonatra. És a jóra, nem pedig mondjuk a Busanba indulóra. A magam mellé ledobott táskából előhalászom fejhallgatómat, majd lábaimat kényelmesen felpakolva a szemközti duplaülésre, igyekezve minél jobb átlóban lenni, hogy senki se kapjon kedvet beülni, nekiállok zenét hallgatni. Fejemet betámasztom az ülés támlája és az ablak kerete közé, karjaimat pedig összefonom magam előtt. Jelentem antiszociális vagyok, hagyjanak békén. Fogalmam sincs, mit fogok kezdeni a gyerekekkel. És hogy minek...

A vonat apró rángással indul el, mire lehunyom szemeimet. Aludni akarok. Elméletileg körülbelül öt óra, míg leérünk Taeanba. Remélem, mára már nem akarnak semmiféle programot. Mindenki lecuccol a kis faházikójába és pihen. Csak elfáradnak az odaút alatt a kölykök, nem?

Telefonom épp hogy csak átvált kedvenc számomra, a See through-ra, amikor valami megböki a lábamat. Kipattanó szemeim elé szokatlan látvány tárul. Egy srác feszes segge.

- Ember! Vidd innen magad – lököm meg őt, hogy másszon ki hátsójával az arcomból, mire a földre ejti nagy utazótáskáját, amit a jelek szerint próbált volna a másik ülés felett lévő tartóra tenni. Mikor csípőre téve kezét egy morranással felém fordul, első, amit felfogok, hogy ki fog nyírni. A szemei legalábbis ezt üzenik. Ezt leszámítva elég veszélytelen egy ember, kicsit vézna és betegesnek néz ki unott, kicsit felsőbbrendű arcberendezésével és hanyag öltözékével. Világoskék combon-térden szaggatott farmer, szürke póló, piros dzseki. Haja már amennyi látszódik belőle szőke, ugyanis a nagy részét baseball sapkával takarja.

- Ha nem tehénkednél szét a fülkében, talán más is elférne – vág vissza kisujjból, amivel meglep. Bár idősebb, nyilván valami taknyosnak néz, akinek elég egyszer beszólni és meghúzza magát. Pedig nem. Ohh, de még mennyire, hogy nem!

- Ki mondta, hogy el kell férnie másnak? Én voltam itt előbb, ki lehet menni!

- Meg amit a kisherceg akar – forgatja meg szemeit, majd újra felveszi táskáját. Mikor tenné fel, számat elhúzva rúgom térdhajlaton, amitől lába összecsuklik, a gyerek meg a szemben lévő ülésre.

- Azt mondtam kifelé – ismétlem meg határozottan.

- Te kis... – vakarja fel magát az ülésről, s emelve kezét fordul felém. Mondata és mozdulata befejezésében csak az ajtóban felbukkanó táborvezető akadályozza meg. Azon kapom magam, hogy a dermedt csöndben hevesen dobogó szívvel meredek a nálam idősebb srácra, igyekezve dacos maradni. Még sose ütöttek meg...

- Látom megtalálták egymást! – lelkendezik a nő, mintha mi sem történt volna. Bár szerencsére tényleg nem történt. – Maguk ketten a tábor kisegítői, valamint még két lány a vonat másik végén. Itt a beosztásuk, valamint be van jelölve rajt a faházuk, a hármas számú. Ezen felül a maguk feladata lesz az is, hogy...

Azt már fel se fogom, hogy mi mindent hablatyol össze itt ez a nőszemély, leakadok annál a résznél, hogy egy házban kell lennem vele. Banyek. Így is elég borzasztó, hogy itt kell lennem, erre még ezt is a nyakamba kapom. De csak lesz üresen maradt faház. Majd ő oda átmegy. Nyugi, Jungkook, mindent megoldható. Megszabadulsz tőle. Ez az.

Mivel a nőci rám parancsolt, ezért leveszem lábaimat, hogy a másik elférjen a lehető legtávolabb húzódva tőlem. Helyes. Legyen csak messze tőlem. Tüntetőleg hangosítom feljebb a zenét, hogy biztos ne halljam meg, ha hozzám szól, majd visszahelyezkedve alvós pózba próbálok mindent kizárni a fejemből.

Nagyon úgy tűnik, hogy elaludhattam, mert mire feleszmélek, már idegesítő útitársam rázogat, akárcsak egy dezodort.

- Nem vagyok dezodor! – csattanok fel nyűgösen, s hamar rájövök, hogy ez eléggé egy gyerek nyafogásának hangozhatott, de nem érdekel. Ki ő, hogy csak így kedvére rázogasson? És amúgy is!

- Nem, hisztis vagy – állapítja meg elhúzva a száját, majd felegyenesedve szemei elé tolja flancos márkás napszemüvegét és vállára kapja táskáját. – Igyekezz – morran rám, mire elégedetlenül felszusszanok. És még parancsolgat is!

- Nehogy azt hidd, hogy csak úgy ugráltathatsz! – közlöm vele mérgesen, miközben hanyagul beledobálva mindent táskámba utána megyek, ha már itt hagyott. – Hé! Hallottad, amit mondtam?! – Ismét nem áll meg. Kész. Ideges léptekkel kerülök ki néhány kisebb gyerkőcöt, hogy megragadva a srác karját, magam felé fordítsam. – Ne merj így viselkedni velem.

Aztán ott hagyom. Nem érdekel. Gondolj hisztisnek vagy gyerekesnek, ezt nem. Épp eleget kapom otthonról, hogy semmibe veszik, ha mondani akarok valamit. Egy ilyen minden lében kanál szőkeség nem fogja ugyanezt csinálni velem.

A vonatról leszállva a két velünk egy korúnak, nálam talán idősebbnek tűnő lányhoz sétálok. Csak morogva intek nekik, le sem véve fülhallgatómat, mire látom, hogy összesúgnak. Az egyik kuncog, a másik a szemét forgatja. Remek. Csak hagyjanak békén ők is. Meg mindenki. Miért kellett idejönnöm?

A táborvezető látja rajtam, hogy nem vagyok csevegős kedvembe, ezért csak kiadja, hogy tereljem hátulról a csapatot, miközben a táborhelyre sétálunk. A két lány a kölykök között sétál, vidáman eljátszogatnak és beszélgetnek velük. Nyilván ők maguktól jöttek. Akármennyire is nem akarom, tekintetem automatikusan a magas vékony alakot keresik. El akarom kerülni.

Ez nyomba meghiúsulni látszik, mikor egy erős kéz ragadja meg karomat, akárcsak én tettem vele nem sokkal ezelőtt a vonaton. Számat szorosan összeszorítom, hogy ne essek rögtön neki. Nem akarom, hogy azt higgye, érzékeny vagyok. Mert nem. Csak vannak dolgok, amik hamar felbosszantanak. Ilyen szempontból jó, hogy nem otthon kell lennem, de minden másból borzalmas.

- Mit akarsz? – kérdezem, mikor óráknak tűnő percek múlva is csak fürkész napszemüvege lencséi mögül. Már eléggé lemaradtunk a csoporttól, bár ez zavar talán a legkevésbé. Az már annál inkább, hogy még mindig nem engedett el és csak áll, mint a sátorcövek.

- Mi volt a bajod a vonaton? – kérdezi végül, mire megfeszülök. Remek. Pont ezt. Kérdezhetett volna mást is. Mondjuk, hogy miért kék az ég. Előbb kötöm azt az orrára, mint ezt. Vagy bármit, amihez semmi köze nincs. Mikor tudatom is vele, hogy ehhez az ég egy adta világon semmi köze nincs, felvonja szemöldökét. – Akkor ne viselkedj úgy, mint aki menstruál – húzza fel orrát, lencséi mögött megvetés csillan. A napfény pedig gyűrűmön, ahogy lendítem a kezem, hogy beverjem a cuki pofiját. És még meglepődik rajta!

- Nem tűröm el ezt a viselkedést! Hány évesek maguk? Három? – háborog a nőci, miközben fel-alá járkál kis irodájában. Lehetőleg úgy, hogy kettőnk között maradjon. A szöszke ugyanis nem tudta megtorolni a kezemmel való barátságos megismerkedést, és szinte szó szerint fortyog a dühtől. A tényt, hogy a történtek ellenére is egy házban kell lennünk, igyekszem az agyam egy távolabbi zugába rejteni, hogy ne lássa rajtam, mennyire nem lesz szájkaratebajnok, ha bizony kettesben kell maradnom vele. Nyilván. Annyira nekem se ment el az eszem, hogy zárt térben is hergeljem. És nyilván lehet, megérdemelném. De kérdem én továbbra is, ki ő, hogy sértegessen és lánynak tituláljon?

- Elvárom maguktól, hogy kibéküljenek. Nincs apelláta. Vagy mindketten mehetnek haza, de annak következményei lesznek, amit nyilván egyikük szülei sem akarnak!

Hoppácska-kapácska. Bár nem Velociraptor, de kezdetnek megteszi. Ezek szerint az úri gyereket is a szülei erőszakolták ide?

- Most még megússzák ennyivel. Jeon, elmehet.

Nevemre úgy pattanok fel, mint az iskolába az utolsó órai csengőkor, s már itt sem vagyok. Felkapom az ajtó mellé letett táskámat, majd elindulok a lépcső felé. Miközben zsebre téve kezeimet ballagok, azon gondolkozom, hogy hogyan éljem túl lakótársamat. Mert ha csak rajta múlik majd, akkor sehogy. Meghunyászkodni azonban nem fogok. Ugyan, miért érdemelné meg? Mert idősebb? És?

Az utamba akadó kölykök arcán széles mosoly van, s ahogy kilépek az épületből, vidám kacagás hangja üti meg fülemet. Megtorpanok, s csodálkozva nézek végig a csak fel-alá futkározó gyerekeken. Mindannyian élvezik a fogócskát, semmi gondjuk nincs. Néha tényleg visszasírom gyerekkoromat. Habár...

Kezeim ökölbe szorulnak, ahogy eszembe jutnak a fájdalmas emlékképek. Nem. Nem akarom azt a gyerekkort. Soha többé nem akarok olyan kiszolgáltatott lenni.

 x x x

Sehun

Ráérősen lépdelek a lépcsőn. Időt hagyok a srácnak, hogy felkészüljön. Bár abszolút nem stílusom két kézzel elintézni a dolgokat, de egy kiadós pofon kijár neki. Inkább csak hogy észhez térjen. Van valami, ami fura benne. A szemeiben. Már nem gyerek.

Meglepődök, mikor a lépcsőn leérve belé botlok, ahogy az ajtóban állva figyeli a kinti környezetet. Erősen elgondolkozom, hogy tarkón csapással beérném-e, de nem. Ráadásul van valami furcsa abban, ahogy egész testében megfeszülve, kezeit ökölbe szorítva áll. Felvonom szemöldököm, majd kilépve mellé lazán átkarolom nyakát. Pár centivel alacsonyabb csak, s így tökéletesen kényelmes. Remek.

- Morci vagy, mert nem vesznek be? – kérdezem, de közben rápillantva fürkészem arcát. Teljesen feszült, s egyszerűen örvénylenek szemei.

- Fordulj fel – morogja, s lerázva magáról kezemet elindul, gondolom a házunk felé. Zsebre tett kezekkel követem őt, miközben gondolkozom. Persze, hogy rajta. Azt hiszem, megártott túl sok órára bejárni tavaly, a pszichológia kezd az agyamra menni. Zseniálisan hangzik.

A viszonylag rövid úton rengeteg gyerek betámad minket, hogy mikor megyünk le a strandra, mikor lesz vacsi meg ilyenek. Mintha annyira sütne rólunk, hogy lelkesek vagyunk és mindent tudunk. Naivak. Lakótársam válaszra se méltatja őket, én pedig elirányítom őket a két lány segítőhöz. Ők nyilván többet tudnak nálunk, amit a táborvezető adott anyagot egyikünk se nyitotta ki a vonaton.

A házunk a második sorban van és a legszélén a sornak. Nyilván hogy jobban tudjunk figyelni a kölykökre. Remek. A faház nem tűnik túl nagynak, s ahogy belépünk, megállapítom, hogy ez a pár nap nem a kényelemről fog szólni. Nem nagy cucc. Jobb oldalt van egy kis konyharész a legminimálisabb és fontosabb dolgokkal, valamint két ajtó, nyilván a fürdő és a háló ajtaja. Remek, úgy sejtem nem fogjuk megúszni egymás társaságát. A nappaliszerű rész annyiból áll, hogy van egy nagyobb kanapé, előtte asztal és ennyi. Elég kis picike. De nyilván nem is fogunk sok időt itt tölteni, bár szívesebben nyomorognék itt, mind odakint egy rakat gyerek között, de ez van.

A srác eltűnik az egyik ajtó mögött, amennyire belátok, a fürdőben. Remek. Ezennel befoglalom a hálót. Itt se sokkal több a berendezés. És van egy olyan tippem, hogy a másik nem lesz odáig a franciaágyért. Az foglalja a helyiség nagy részét, ezen kívül csak egy viszonylag nagynak tűnő szekrény, íróasztal és szék, két éjjeliszekrény. Nem viszik túlzásba, az biztos.

Megérkezik lakótársam, s táskája halkan puffan a földön, ahogy meglátja fekhelyünket. Én a legnagyobb lelki nyugalommal teszem le táskámat az ágy mellé, majd lehuppanok a matracra. Kényelmes.

- Felőlem aludhatsz a kanapén – ajánlom fel neki, mindennemű bántás nélkül, de neki máris villannak a szemei.

- Majd alszol te – húzza fel orrát, s dühösen beljebb dobja táskáját, majd eltűnik. Remek. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy hanyatt dőlök és alszok egy jót, azzal a tudattal, hogy mire felkelek, újra otthon vagyok, Byunghun ostoba kérése nélkül, tökéletes békében.

Aztán nem tudom, mi üt belém, de mégiscsak a srác keresésére indulok. Ahogy nyújtózkodok egy sort, az ablakon kipillantva közben meglátom őt. De mit keres a ház mögött? Bár ahogy kicsit homályosabb lesz a kép, szerintem rájövök. Ez hülye.

Némileg mérgesen megyek ki a ház mögé, ahol a kölyök tényleg a legnagyobb lelki békével cigizik. Bár a tényleges lelki békéjében nem vagyok biztos, mindenesetre nem kap szívbajt felbukkanásomtól, csak rám néz, majd vissza maga elé a kerítésre.

- Te normális vagy? – teszem fel az egyszerű kérdést, mire apró vigyor költözik szája sarkába.

- Kérsz te is? – érdeklődik, mintha nem is érdekelné, amit mondok. Bár lehet így van. Elvégre, melyik tizenévest érdekel az, hogyha valami számukra károsat próbálnának tiltani? Ráadásul a kapcsolatunk se olyan.

- Tessék? Te egyáltalán figyelsz arra, amit mondok?

- Kéne? – Kötekedik. Hát megütöm. Úgyis tartozok neki eggyel. Oda is lépek hozzá, hogy lekeverjem azt a most már duplán megérdemelt pofont, amikor filmeket megszégyenítő módon megbotlok egy kiálló gyökérben, s lényegesen közelebb kerülök hozzá, mint terveztem. Kezemmel sikerül megtámaszkodnom övé mellett, így nem fejelünk össze, de minden másunk találkozik, és úgy marad. Szemei ismét megvillannak, ahogy lassan rám emeli tekintetét. És akármennyire is el akarom lökni magam tőle, nem teszem. De hogy miért is, teszi fel magában a pszicho hallgató a kérdést, hogy aztán hatezer oldalban megválaszolja szakdolgozatban. Majdnem. Tény, hogy rengeteg minden átsuhan a fejemen, számtalan emlék, kezdve a naptól, amikor közöltem a szüleimmel, hogy barátom van és fogadják el, át a napokon, amikor az iskolában még menő volt mások identitásával viccelődik és cseszekedni, egészen addig, amíg el nem hagytak.

Megvan, miért olyan furcsák a srác szemei nekem. Mert ugyanolyan töménytelen fájdalom van bennük, mint neki volt. Az összes kis megpróbáltatás, ami sötétített tekintetén, az összes megpecsételés a legváratlanabb emberektől, s az összes magány érzése, amikor nincs ki megértse.

Fogalmam sincs, hogy ő min ment keresztül. Még a nevét se tudom.

Arra pedig végképp nem tudnék normális épeszű választ adni, hogy miért billentettem le fejem, hogy ajkaink is találkozzanak. Szemeim azonnal lecsukódnak, ahogy ismerős, kellemes érzés lesz úrrá rajtam. Kellemes. Némiképp nem törődök azzal, hogy egész testében megfeszül, önző módon mozdítom ajkaim, hogy átélhessem azt az érzést, amit olyan régóta hiányolok. Nyilván a cigi-íz nélkül. Le kéne szoktatni a gyereket. A kérdés, hogy ugyan miért is, csak átsuhan a fejemen, ugyanis a kölyök visszacsókol. Érzem, ahogy picit feljebb emelkedik, hogy többet követeljen, de nem hagyom, hogy irányítani próbáljon. Derekára csúsztatva kezem tartom meg, s belemosolygok a csókba, mikor egyik karját nyakamra csúsztatva beletúr hajamba. Egy óvatlan pillanatában én teszem meg a következő lépést és csúsztatom át nyelvem szájába. Mennyivel édesebb így. Kicsit megremeg, s meg is feszül arca, ahogy összevonja szemöldökét, de tartja a lépést. Másik kezem elvéve a falról túrom hátra selymes karamellbarna tincseit, hogy aztán tarkójánál fogva még közelebb húzzam magamhoz, el a faltól. Felém dől, másik karját vállamon átvetve tartja, hogy a cigi ne essen le vagy égessen meg. Nem hogy eldobná. Szörnyű. Mégse panaszkodok, hisz így kezem elindulhat célja felé. Ahová mégsem érkezik meg, ugyanis a táborvezető hangjára rebbenünk szét, bár csak annyira, hogy visszadől a falnak, kezeit nem veszi le rólam.

- Megmagyaráznák? Jeon, az mi a kezében? – érdeklődik, a helyzethez képest egészen nyugodtan. Szemem sarkából a kérdezettre pillantok, aki csak piheg, látszik rajta, hogy még nem tudja, hogy hol van.

- A cigim. Megkértem, hogy fogja meg – mentem meg a kiskorút. Mert az, ez nyilvánvaló. Viszont így az adósom lett, szuper. Lehet, hogy fel fogom ezt a tényt használni.

- Látom, nyilván mert maga elfoglalt volt. Tíz perc múlva legyenek az irodámban. És el ne merje szívni, fiatalember! – figyelmezteti még, mielőtt fejét csóválva, magának morogva valami eltűnik a ház mellett.

Néma csend ereszkedik közénk, s bár érzem, hogy engem néz, nem viszonzom tekintetét. Nem hiszem, hogy mondanom kéne bármit is. Jó, de, csak nem tudom, hogy mit. Bocs, ugyanolyan a szemed és a szád íze, mint az exemé? Biztos értékelné. Bár ez igazából dicséretnek számít.

Mikor azonban felszisszen, rákapom tekintetem. Ahogy leveszi vállamról kezét és elkezdi ujját vizsgálni jövök rá, hogy megégethette a cigije. Megérdemli.

- Miért gyújtottál rá? – kérdezem, most minden nemű lenézés és bántócélzat nélkül. Értetlen is arca, ahogy felnéz rám.

- Feszült voltam – válaszolja egyszerűen, mintha csak ennyi lett volna az egész, holott látszik rajta, hogy nem. De nem az anyja vagy a legjobb barátja vagyok, hogy firtassam ezt. Majd ha akarja, felőlem elmondhatja. Talán ha tudatom vele, hogy pszichológiára járok, és hátha segíteni tudok neki. Bár per pillanat másképp segítenék neki szívesebben, nem beszéltetéssel.

- És jobban vagy? – finoman utalok kis cselekedetemre, aminek nem igazán volt ő se ellene. Mikor rájön, hogy mire gondolok, aprót szusszan, miközben megforgatja szemeit.

- Tökéletesen. – Hangjában bár van némi gunyoros felhang, nem foglalkozom vele. Újra ajkaira hajolok, de ezúttal magabiztosabban csókolok rájuk. Most nem rest viszonozni ezt, de miután jóleső sóhajjal beletúr hajamba, elhúzza fejét. – Egyébként Jungkook vagyok.

- Sehun – mutatkozok be neki én is. Látom, hogy elgondolkozik valamin, de megbököm homlokát.

- Mi vagy te, Itachi? – húzza el száját, megdörzsölve a pontot.

- Otaku. Gondolkozni ráérsz, most menni kell fejmosásra – lépek el tőle, de pár lépés után bevárom, hogy jöjjön ő is. Bánatosan pillant le cigijére, majd sóhajtva hátratúrja haját, hogy ne lógjon szemébe, majd követ.

- Alig várom.

Lelkesedésén osztozok én is. Az udvaron bár már felkapcsolták a lámpákat, a gyerekek ugyanúgy fel-alá rohangálnak. Hogy nem merülnek le? Lakótársam, Jungkook ismét megfeszül látványukra, mire átkarolom nyakát, ugyanúgy, ahogy korábban. A különbség annyi, hogy ahelyett, hogy mérgesen lerázná magáról, csak hálásan rám pillant.