nabitic

Ten

A koleszban nincs lift. Pedig ötemeletes, és persze, hogy az ötödiken kell lennie a szobámnak. Vagyis csak leendő, egyelőre próbálom fokonként felszenvedni magammal három bőröndömet. Nem értem, ezt hogy képzelhetik. Miért nem gondolnak a külföldről jött diákokra, akik sok cuccal érkeznek? Vagy az olyanokra, akik nem terveznek hazamenni. Mindkét kategóriába beleesek. De lift helyett mégis marad a cipekedés.

Ráadásul ennyit a koreaiak híres vendégszeretetéről! Eddig egy mellettem elhaladó csoport se ajánlotta fel a három emelet alatt, hogy segít. Pedig én esküszöm, felajánlanám! Jó, lehet, hogy lefelé menet nem, de ha még visszafelé is szenvedne valaki, biztosan. Fekete pont a népnek. Ha nem segít senki, míg felérek, akkor kettő. Esküszöm, vezetni fogom! Az előző koliban is irkáltam, szobatársaktól meg mindentől függően. Elég hamar gyűltek mindkét oszlopba, de végül a sötét oldal győzött. Mert nekik mindig van sütijük. Erről jut eszembe, mindenképp el kell mennem megnézni az új Star Wars filmet. Már csak egy mozis társ kell.

Felérve a lépcsőfordulóba megállok pihenni. Kézfejemmel letörlöm izzadtságtól gyöngyöző homlokomat, majd csípőre téve kezeimet nézek fel a szobák felé vezető folyosó ajtaja fölött levő számra. IV. Jó érzéssel kéne eltöltenie, hogy már csak egy emelet, de az az egy emelet! Jó, tudom, hogy én akartam ezt, és valahol szuper azt érezni, hogy elértem valamennyit abból, amiért küzdöttem, de a kezdődő izomlázat már nem olyan kellemes érezni mind a karjaimban, mind pedig combjaimban. Nem vagyok hozzászokva a megerőltetéshez. Nagyon remélem, hogy az ágy kényelmes lesz, az nálam kapásból három pontot ér. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a szoba.

Erre a gondolatra fókuszálva veszek erőt magamon, hogy megragadva legnagyobb bőröndöm fogantyúját, feltegyem egy lépcsőfokot a felfelé vezető részre. Ahogy fordulok a többi táskáért, ajtócsapódással egybekötött lépteket hallok meg. Szuper. Igyekszem átrakni legalább a lépcső elé táskáimat, hogy ne legyen útban a feldúltnak hallatszódó emberkének. Az hiányozna még, hogy az első napon belém kössenek. Nem mintha nem tudnám megvédeni magam, de fáradt vagyok a szájkaratézáshoz. Jut eszembe, remélem a szobatársam normális lesz. Nehezen viselem a rossz társaságot. Bár azt hiszem, hogy van olyan opció, hogy másik szobába költözés. Mondjuk az eligazítóm azt mondta, azt nem szokták szeretni. Ez a része nem érdekel.

Épp csak felpillantok, mikor a léptek elérve a külső részhez, ahol a lépcső van, megtorpannak. Aztán ott felejtem a szemeimet. A duplaszárnyú ajtóban egy velem egykorúnak tűnő fiú álldogál. Egyszerű sötétkék rövidnadrág van rajta és fehér póló, mégis úgy áll neki, mintha valami magazin hasábjáról lépett volna le, a művészien kócos vizes hajáról nem is beszélve, ami belelóg hatalmas barna szemeibe. Viszonylag vékony az alakja, de látszik rajta, hogy izmos. Főként a karjain. És a combjain, amik elővillannak, ahogy áthelyezi testsúlyát megállás közben. Csábító. Nem Leechaiyapornkul, nem szabad! Nagyot nyelve fordulok inkább vissza táskáim felé, hogy egy következőt is feltegyek a kezdő fokra.

- Segítsek?

Azt hittem, kirohanok a világból. Ez a cukipofa tényleg segíteni akar. Lehetne inkább egy macsó, kigyúrt bunkó paraszt, annak könnyebben mondanék nemet. Bármi, csak ne lenne az esetem. Nem szabad. Ezt magamra fogom tetováltatni, esküszöm, nem szabad elfelejtenem. Már megint. Ez is a gyerek hibája. Miért ilyen kis piszok helyes?

- Nem muszáj. Biztos van jobb dolgod – vonom meg vállamat, s igyekszem könnyednek látszani, ahogy feljebb pakolom táskáimat. Csak ne nézz hátra. Ezt mantrázom magamnak, miközben fokonként teszem följebb táskáimat, remélve, hogy feladja a nézésemet. Mert néz azokkal a szép barna szemeivel, érzem a hátamon. Remélem a hátamon. Ugyan, Leechaiyapornkul, hova gondolsz?

- Most úgysincs kedvem visszamenni – jegyzi meg, mire felkapom fejem. Még sikerült elkapnom, ahogy gondterhelten hajába túr. Karján megfeszülnek izmai, s egy pillanatra felbukkannak szemei teljes pompájukban. Olyan szépek... Aztán ismét elbújnak a puhának tűnő tincsek mögött.

Az ismeretlen fiú szó nélkül kapja fel az egyik nehezebb bőröndöt, majd a harmadik pántját is megmarkolva elkezdi felfelé vinni a táskákat. És halad. Hát behalok. Én itt meggebedek azzal, hogy próbáljam felcepelni a táskáimat, ez meg jön a szép lábain és pikk-pakk felviszi. Borzasztó. Magamban puffogva követem őt, de még egy táskával is lassabban haladok, mint ő. Pedig annyira így már nem nehéz. Kevésbé megterhelő, mint három táskával egyszerre. Csak hát. Itt illeg-billeg előttem a minden lépésével megfeszülő rövidnadrágjában. Az első lépcsőfordulónál úgy döntök, inkább a padlót nézem. Így lényegesen könnyebb.

Az eddigi szenvedésem törtrésze alatt feljutunk, ahol aztán bár arra számítok, hogy elköszönve elindul visszafelé, megkérdezi, hogy melyik szobában fogok lakni.

- A 10-esben – válaszolom, felidézve magamban a reggel tenyeremre írt számot, ami mostanra már abszolút lekopott a cipekedéstől valószínűleg. De biztos, hogy 10 volt ráírva.

- 10? – kérdez rá furcsán megvillanó szemekkel. Aztán nem mond semmit, válaszomat meg se várva indul el jobbra. Úgy tűnik, erre vannak a páros számú szobák, azt hiszem, könnyen meg fogom jegyezni.

Míg elérünk a folyosó végén lévő ablakig, azon gondolkozom, hogy miért volt olyan furcsa a srác, amikor mondtam, hogy hányas szoba. A leglogikusabb az lenne, hogy ismeri a lakóját és nem szimpatikus neki. De ez túl egyszerű lenne. Azt már megtanultam, hogy az életben sose semmi se egyszerű. Ez az én három s-es szabályom. Úgy, mint másoknak a YOLO. Csak ez menőbb. És értelmesebb. Na, jó, ez mondjuk nézőpont kérdése. Leendő szobám jobb oldalon van, tehát kétszer jobbra. Ez így már biztos menni fog, még úgy is, hogy néha analfabéta vagyok tájékozódásban. Bár az inkább a részeg énemre jellemző. Az alteregómra. De a kis konzervatív koreaiak úgyse tartanak hatalmas össznépi partikat, ugye?

Úgy pislogok, mint hal a vízben, mikor segítőm csak lepakolja a táskákat, majd már indul is visszafelé. Ne már!

- Hé! – nyúlok utána, de bocsánatkérő mosolyt villantva rám beletúr hajába.

- Bocsi, mennem kell vissza, elfelejtettem valamit – hadarja nekem kellemes hangján. Érzem, hogy lefelé görbül szám, de azért igyekszem jó képet vágni a dologhoz. Végülis csak egy random szerencsétlen vagyok, akinek segített.

- Köszönöm – hajolok meg felé, vagyis inkább a háta felé. Erről ennyit. Még a nevét se sikerült megtudnom. Ez a te formád, Leechaiyapornkul.

Némileg elkenődve vakarom elő kulcsomat hátizsákom legmélyéről, hogy bejuthassak. Mennyivel egyszerűbb lett volna zsebre tenni. Valahogy örülök, hogy nincs még itt a szobatársam. Ez az első gondolatom, ami eszembe jut, ahogy végre sikerül bemennem szobánkba. Táskáimat egyelőre csak az előszobáig toszogatom, fogalmam sincs, merre van a szobám, feleslegesen meg nem akarom végigcepelni őket a kis lakásszerűségen. Minden felesleges dolgot leaggatok magamtól, s terheimtől szabadulva indulok el felfedezőutamra.

Az előszoba kis folyosóján egy nagyobb cipős szekrény áll, tele jobbnál-jobb és méregdrágának tűnő cipőkkel, ezzel szemben egy akasztósor, egy hanyagul ráakasztott bézs pulcsival.  Bár én egy egészalakos tükröt hiányolok innen, de nyilván megoldható a beszerzése. Amint felfedezem, hogy hol van itt egy IKEA. Egy „Beköltöztem!” felkiáltással felakasztom az előbb ledobott kardigánomat a fogasra, majd beljebb megyek. A folyosó a nappaliba vezet, vagy valami társalgó félébe, amitől a konyharész csak egy boltívvel van elválasztva. Wow! Mindkét részen a fehér a domináns szín és sötét fából van minden bútor. Jó, a kanapé nem, az annál kényelmesebb, ahogy ezt első dolgom kipróbálni. Egész nap el tudnék itt fetrengeni azt hiszem. Kicsit süppedős, de még pont jól nem túlságosan. Fáradt vagyok. Remélem az ágyam is ilyen lesz, bár abba jobb szeretem a kicsit keményebbet. Azon jobban tudok aludni. Márpedig én jókat akarok aludni, már amennyit fogok az egyetem mellett. Ez vezérel abban, hogy felpattanva megkeressem szobámat. A nappaliból vezető kis folyosó bal oldalán két szoba van, míg a másik oldalon csak egy. Én ha már itt laknék, biztos a mellette levőt foglaltam volna be a másik elől, így az egyedül levő szobába nyitok be lendületesen.

Azt hiszem nem nyert. Legalábbis nem hiszem, hogy itt minden szoba fel van szerelve egy komplett kis zenei stúdióval. Ez az első, ami feltűnik. A szoba egy sarkában nem elég, hogy szintetizátor van, felette laptop és még egy monitor, hangkeverő pulttal megspékelve, de még gitár is van a falnak támasztva, s biztos vagyok benne, hogy a papír stóc se a tananyag része. Bár ki tudja, lehet valami zenei zseni-egyetem tanulója a szobatársam. Az menő lenne. Amint kigyönyörködtem magam a felszerelésben, szemügyre veszem a szoba többi részét is. A stúdió melletti sarokban egy hatalmas ágy terpeszkedik, sötétkék ágyneművel. Egészen olyannak néz ki, amiben naphosszakat lehet tétlenül fetrengeni. Na, meg olyannak, amiről nem esik le egykönnyen az ember. Bár az esetemben ez eléggé megkérdőjelezhető, hisz én bárhonnan képes vagyok leesni, akármekkora is az ágy. Az ajtó melletti rész jobbra teljesen egy fehér szekrénysor foglalja el. Mindene van. Polcos része, akasztós része valószínűleg az ajtók mögött, s egy tolóajtós része is. Anyás, mennyibe, hogy kifogtam egy gazdag kölyköt? Remélem azért beképzelt nem lesz. Az utolsó sarkot egy íróasztal foglalja el, több polccal felette, amin filmek, CD-k, különböző figurák és könyvek sorakoznak, a laprészén egy újfajta Dre fejhallgató pihen egy jegyzetfüzeten. Itt azért már felfedezek egy-két tancuccot, néhány könyvet és én a tolltartót is oda kapcsolnám. Bár ki tudja. Hordanak magukkal még egyáltalán tolltartót az emberek? Magamból kiindulva nem, laptopba sokkal kényelmesebb jegyzetelni. És mit ne mondjak, jobban át is látom.

Tekintetem visszavándorol az ágyra. Nagyon gáz, ha az is eszembe jutott, hogy ketten milyen kényelmesen elférhetnek azon az ágyon? Nem tudom eldönteni, hogy legyek-e olyan merész, hogy behatolva lakótársam magánszférájába megnézzem, hogy mennyire kemény az ágya. Esküszöm, ez a mániám. Na, jó, minden, ami az alváshoz köthető. Pizsamától kezdve a plüssökön át a lepedőig. Az alvás egy ceremónia, egy tökéletes lezárás és a legnagyobb visszatartó erő kora reggel. Abból a szempontból egy kényelmetlen ágy jobb, bár nyúzottan meg fene se akar felkelni, az még reménytelenebb helyzet.

- Ugye tudod, hogy ezt most hangosan kimondtad? – szakítja meg merengésemet egy mély hang mögülem, mire azt hiszem, ott helyben ugrok ki a bőrömből. Ez mi, hogy, miért, ki, és heh? Lassan fordulok lakótársam felé, nagyot nyelve és tartva attól, hogy le fog-e nyakazni, de mégis kíváncsian. Ambivalens érzésekkel, na.

 x x x

Bobby

Nagyot nyújtózkodok, ahogy felfelé sétálok a lépcsőn. Jól esett ez a kis kocogás, segített kiszellőztetni a fejemet és biztos, hogy a dalszövegírás is könnyebben fog most menni. Remélem nem érkezett meg még az új szobatársam, most alkotni akarok, nem másokat pesztrálgatni. Bár ha jól néz ki, akkor szívesen pesztrálgatom. Erre a gondolatra lustán elvigyorodom. Ez pedig csak kiszélesedik, mikor meglátom Taeyongot lefelé jönni a lépcsőn. A fiú látszólag teljesen bele van mélyedve vizes haja ideges borzolgatásába, valamint telefonja képernyőjébe, én pedig beállva elé megvárom, míg nekem ütközik.

- Rég láttalak, cicafiú – üdvözlöm, megszokottá vált mozdulattal átkarolva derekát, hogy ne tudjon elhúzódni. Telefonját majdnem elejti kezéből ijedtében, ahogy rám kapja azokat a hatalmas szemeit. Nem várom meg, hogy magához térjen, másik kezemmel álla alá nyúlva nyomok csókot ajkaira. – Merre jártál az elmúlt két hétben? – érdeklődöm, miközben „ártatlan” mozdulatokkal a lépcsőház falának fordítva nekidöntöm.

- Hagyj – kéri tömören, de szavaival ellentétben meg se próbál eltolni. Pedig hiába az erőfölény a javamra, bizony a kis Taeyongie is tud, ha akar. Az első jobb egyenesét sosem fogom elfelejteni. Bár ő sem szerintem, amit azért kapott.

- Ugyan, cica – súgom fülébe, majd gyengéden ráharapok a puha porcra. A fiú megremeg, de továbbra se próbál eltolni magától. Ajkaim lágy vonalú nyakára vezetem, s erőteljesen belecsókolok a kulcscsontja feletti mélyedésbe. Taeyong hangosan sóhajtva kapja kezét karomra, hogy teljesen magához húzzon. Tudtam, hogy nem bírja sokáig. Sosem bírja.

- Itt van a szobatársad – jegyzi meg, ám szavaival ellentétben, miszerint nekem mennem kéne a dolgomra, oldalra dönti fejét, hogy még jobban hozzáférhessek. Ráérősen csókolom végig puha bőrét, majd mikor nyel egy aprót, hogy ismét megszólaljon, erősen megszívom bőrét. A fiúban bennreked levegője, s alig néhány pillanattal később édes sóhajként távozik belőle. – Jiwon... – nyögi nevem, ahogy elkezdem megjelölni magamnak. Tudnia kell, hol a helye.

Mire végzek a művelettel, szegény már alig áll a lábán. Imádom, hogy ilyen érzékeny a nyakára. És imádom ezzel szívatni is. Hátrébb húzom fejem, hogy megszemléljem művemet. Látom szemeim, hogy bosszantja újbóli nyerésem, de azt is, hogy fantáziában már messze jár. Ez Taeyong. Próbálja egyben tartani a büszkeségét, de egy idő után meg se próbálja tagadni, hogy jól esik neki az ilyesfajta törődés. Hogy végre valaki ne nádszálként kezelje a cuki pofija miatt. Macskás (mások szerint ragadozó) mosolyra húzom ajkaimat, s újabb csókot lopok tőle. Feje enyém után mozdul, majd apró, csalódott sóhajjal dönti vissza a falnak.

- Ha jól látom, nincs itt a szobatársam. És más sem – közlöm vele a tényeket, miközben arca minden rezdülését figyelve vezetem le kezemet ágyékára. Egyből reagál érintésemre, arca lassan lángra borul, ahogy mozgatni kezdem kezem, s lehunyva szemeit kezd el szuszogni. – Mond csak cica, Hwanhee bent van vagy Baekhyunnál?

- Menjünk.

Türelmetlen, hát megzabálom. De hát ő nem volt Szöulban két hétig, nem az én hibám, hogy hiánya van. Majd most bepótoljuk. Nem teszem meg azt, hogy válasszal tiporjam földig maradék önbecsülését, helyette csuklóját megragadva húzom le a negyedik emeletig, majd egyenesen szobájához. A rövidke út alatt nem találkozunk senkivel, s így az se tűnik fel senkinek, ahogy Taeyonghoz simulok hátulról, miközben ő próbál remegő kezekkel betalálni a kulcslyukba.

- Elvesztetted a lyukérzéked, cica? – kérdezem gonoszul, ujjaimmal bevándorolva pólója alá, hogy megcirógathassam nadrágja szélénél hasát. A fiú elejti a kulcsot. – Lehajolhatsz érte.

- Úgy utállak – dünnyögi durcásan, s nem mozdul. Tovább cirógatom bőrét, mire elkezd vergődni, s toporzékol egy sort. Kacagva húzódom el tőle, hogy aztán vállammal az ajtó melletti falnak dőlve figyeljem őt, ahogy felkapva a kulcsot tovább harcol a zárral. Végül ő nyer, s alig fél perccel később már csapódik is be mögöttünk az ajtó, ahogy nekipasszírozom Taeyongot, ott csókolva a fiút, ahol érem. Már nem küzd egyáltalán, nyakam átkarolva túrja szét hajamat teljesen. Felsőinket szinte leszaggatjuk a másikról, miközben próbálunk beljebb haladni a háló felé. Valahol a nappali környékén vesztem el türelmemet mikor Taeyong kéjesen felnyögve nekem löki csípőjét, s felkapva a fiút viszem be szobájába. Már csukott szemmel is tudom a járást, az előző év alatt sokszor megfordultam itt. Akárcsak ő nálam, kihasználva, hogy az én szobám mindig szabad volt. Most majd ez is változik. Remélem az új gyerek is kapó a testiségre.

- Ugye tudod, hogy ez egy gyors menet lesz? – kérdezem az ágyon elterült fiútól, aki vörösen néz fel rám hevesen fel-lemozgó mellkassal. Elnyílt ajkakkal figyeli, ahogy megszabadulok nadrágomtól, majd egy szál bokszerben felé mászok.

- Akkor igyekezz – közli velem, előkapva egy pillanatra pimasz énjét. Ez odáig tart, míg övéhez nyomva ágyékomat ütemesen mozgatni kezdem. Taeyong lányokat megszégyenítő erotikával nyög fel, s hiába próbálja ajkát beharapva visszafojtani kéjes sóhajait, képtelen rá. Igyekezve minél kevesebb időre elhúzódni tőle, megfosztom maradék ruhájától. Ez elég nehéz művelet úgy, hogyha magára ránt és csókolni kezd. Ilyenkor valahogy nem lehet másra figyelni, bár úgyis tudom, hogy ez a célja. Hogy csak rá figyeljek.

- A kiscica tigris lett – jegyzem meg, mikor elhúzódunk egymástól levegőért kapkodva. Ezt az aprócska szünetet arra használom fel, hogy letoljam saját alsómat is, földre dobva az övé mellé. Taeyong szemei megcsillannak, majd nagyot nyelve nedvesíti be ajkait.

- Ha én tigris, akkor te mi vagy? – kérdezi, miközben vágyakozva végigsimít mellkasomon, finoman karmolgatva, majd hezitálás nélkül veszi kezébe férfiasságomat.

- Egy puma. Vad, kiszámíthatatlan, gyors és erőteljes – sorolom, meg-megrezzenő arccal. Elég nehéz úgy válaszolni, ha közben rajtad dolgoznak. És még csak a kezével. Bár szerintem más tökéletes képességére most nem lesz időnk. De majd megejtjük azt is a közeljövőben.

- Bizonyítsd be.

Ha tudná, hogy ezzel mennyire maga alatt vágta most a fát. Rajtam munkálkodó kezét feje mellé szorítva tárom szét kicsit lábait, nem legyőzve kaján vigyoromat a tényre, hogy magától nyitja széjjelebb lábait, egyből megemelve felém csípőjét. Kezemmel megtámasztva combja tövénél hatolok a fiúba lassan, de egy pillanatra se megállva. Látom, ahogy elakad a lélegzete, s a hirtelenjött kellemetlen érzés könnyeket szül szemébe, ujjaival pedig hátamra kap, hogy szépen vöröslő sávokat hagyjon rajta. Pedig érzem, hogy annyira nincs elszokva ettől. A két hét alatt biztos volt mással is. Furcsa, de nem zavar. Nem járunk, ezt már az elején leszögeztük. Mégis, a kapcsolatunk furcsa. Barátság extrákkal, talán? Élvezzük, az biztos.

- Te állat – nyög fel a fiú fájdalmasan, erősen kapaszkodva vállamba.

- Te kérted, kis tigris – puszilom meg ajkait, majd egy időbe azzal, hogy teljesen fellökjem magam benne, elkezdem nyakát csókolni. Újabb és újabb vöröslő foltokat hagyok bőrén, miközben mozgatni kezdem csípőmet, hamar ráállva egy megszokott, kellemesen ismerős ütemre. Taeyong könnyen tágul alattam, s nem kell sok idő ahhoz, hogy a fiú ismét nevemet nyögje elfúló hangon. Mellkasa mellett támaszkodva figyelem, hogyan uralja arcát az élvezet, s hogyan gyűlnek kis izzadtságcseppek homlokán. Sosem mondtam még neki, de ez a fiú gyönyörű, mindennemű nyálas romantika nélkül. Ez puszta tény. Teljesen átadja magát az érzéseinek, s egyáltalán nem szégyelli a magasabb hangokat sem, amiket szerintem semmilyen más körülmény között nem tudna reprodukálni. Lehet, hogy megint írok egy újabb dalt. Megesett már, hogy egy-egy aktus után felmentem és nekiálltam zenét szerezni. Ihletően hat rám a gyerek, az biztos.

- Jiwon... – kér apró nyögéssel, miközben kissé koordinálatlan mozdulatokkal próbál utánam kapni.

- Mondjad, cica – vigyorodom el, majd lehajolva hozzá teljesítem kimondatlan kérését és megcsókolom. Nyelvem azonnal utat talál övé mellé, s bár nem adja könnyen az irányítást, inkább csak az élvezet hajszolásáért csinálja, nem akar dominálni. Finoman harapdálom szét puha ajkait, élvezve a nyögéseket, amik kettőnk között halnak el. Annyi édes kis melódiát alkotnak az én mélyebb sóhajaimmal kiegészülve.

A kis szoba levegője lassan nehézzé válik, ahogy elhasználjuk a friss oxigént, s a csendet nyögéseink és izzadt bőrünk apró cuppogása tölti meg. Érzem, ahogy elkezd megfeszülni alhasam, s elhúzódva a fiútól fogok rá férfiasságára, hogy teljesítsem az egyetlen kérést, amit kapcsolatunk elején leszögezett. Akkor csak nevettem rajta, de hamar megtanultam, hogy komolyan gondolta. Csípőmmel egy ütemben kényeztetem őt, s nem kell sok neki sem, hogy a gyönyör szélére sodródjon. Kezem mozgásán alig lassítva hajolok nyakába, hogy tovább ostromoljam tarkává vált bőrét, s hagyom, hagy tegye ugyanezt velem. Ha már úgyis mindig panaszkodik, hogy sosem hagyom. Rögtön megérzem, ahogy kihasználja az alkalmat, bár az én bőrömön valamivel kevésbé látszanak meg a foltok, mint az ő tejfehérségén. Mikor érzem őt is megfeszülni, kicsit lassítok, mélyen bele lökve magam. Taeyong fejét hátravetve nyög még sűrűbben, s nem bírja tovább, kezeim közt élvez el. Hangja, s ahogy össze-összehúzódik körülöttem engem is átsodor a gyönyör kapuján, s jóleső nyögéssel élvezek a fiúba. Megtartom magam, míg lassan kimozgom az orgazmust, majd kihúzódva belőle mellé dőlök. Halkan szuszogva figyelem a lehunyt szemekkel fekvő fiút, amint levegőért kapkod. Most is szép.

Egyikünk sem mond semmit, majd fekszünk a kellemes csendben. Egészen addig, míg kulcszörgést nem hallunk meg. Taeyong elkeseredetten nyög fel a gondolatra, hogy meg kéne mozdulnia, amin jót mulatok. Átmászva rajta, közben egészen véletlenül ismét belecsókolva nyakába, kelek ki ágyából, hogy nekiálljak felöltözni. Az előszobából már be is hallatszódik Hwanhee kommentárja, hogy már megint szétdobáltuk a holminkat. Mire elkészülök, sikerül a cicafiúnak annyira erőt venni magán, hogy alkarjaira támaszkodva lessen rám. Falitükrében próbálok valami normális állapotot varázsolni fejemre, de végül hátratúrva hajamat adom fel, s odasétálok Taeyonghoz. Kérdőn néz rám, általában csak intek, mielőtt lelépnék, hisz úgy sincsenek romantikus kötelezettségeim. Tenyerem arcára simítva cirógatom meg hüvelykujjammal vöröslő ajkát, majd egy utolsó csókot nyomok rájuk.

- Hiányoztál – tudatom vele egyszerűen, majd magára hagyom. Ezt muszáj volt.

A nappaliban tébláboló Hwanheetől átveszem felsőmet, s miközben kifelé menet fel is veszem, megjegyzem, hogy szép lett a nyaka, üdvözlöm Baeket. Kedves beszólással köszöni meg, de csak nevetek rajta. A folyosóra kilépve elindulok szobám felé, kezeimet zsebre téve. A rövid út alatt Taeyongon gondolkodom, bár hamar elkalandoznak az új fiú irányába gondolataim. Kíváncsi vagyok, milyen ember lesz. Hogy mennyire fogunk megférni egymás mellett, mennyire erős jellem, képesek leszünk-e alkalmazkodni a másikhoz, hogy mire vevő, mindenfélén. Nyilván a kinézete is izgatja a fantáziámat.

Amint beérek szobámba, most már szobánkba, majdnem hasra esek a hatalmas táskákban. Ugye nem egy lány költözött be tévedésből hozzám? Lehet, hogy más fiú élvezné a helyzetet, de én kevésbé. Lányokkal mit kezdjek? Némileg odébb pakolom az útból a táskákat, majd a fiú keresésére indulok. Meglepődök, mikor szobámban találok rá, pedig tényleg az lenne a logikus, ha a külön levő szobát hagytam volna meg neki. De az a nagyobb, nálam pedig ez fontos szempont. Vagyis inkább ágyamnál, ami sok helyet igényel. És amiről éppen az új fiúcska fantáziál. Vállam nekidöntve a falnak fonom össze karjaimat mellkasomon, miközben végigmérem őt. Egészen az esetem.

Viszonylag vékony, de trikóból kilógó karjain látszódik, hogy nemrég kezdhetett el sportolni vagy edzeni. Bőre kicsit barnább, tipikus nap barnította természetes szín. Olyan lehet, mint az enyém. Hogy kevésbé látszódnak meg rajta a kiszívások. Bár ilyenekre még nem szabad gondolni. Akármennyire is ilyesfajta irányba terelődnek gondolataim, ahogy tekintetem megállapodik passzos, fekete farmerba bújtatott csábító combjain és kerek fenekén. Ilyen hátsója még Taeyongnak sincs, pedig az nagy szó. Amennyit látok belőle, fekete haja kicsit hosszabb és jólfésült. Remélem nem egy kis anyámasszony-katonája. Majdnem felnevetek, mikor elkezd hablatyolni arról, hogy az alvás egy ceremónia neki. Meg is jegyzem neki, hogy ezt hangosan kimondta, mire egész testében megfeszül, mint a kisgyerek, akit cukorkaevésen kaptak. Lassan fordul felém, nyilván attól tartva, hogy lenyakazom, amiért engedély nélkül behatolt szobámba. Arcát meglátva én is behatolnék egy-két helyre. Olyan, mint egy baba. Egy nagyon szépen megformált arcú baba. Lágy ajkai csábítóan rózsaszínek, s a mozdulatot, ahogy benedvesíti őket nyelvével, egy macska is megirigyelné. Mandulavágású szemei elevenen, de mégis titokzatosan csillognak, miközben próbál észrevehetetlenül végigmérni. Ez elég nehéz művelet úgy, hogyha közben le sem veszem róla tekintetem. Az ízlésemhez képest egy kicsit nőiesebb, de látszik rajta, hogy tele lesz meglepetésekkel. Kíváncsi vagyok rá.

- Hali! Kim Jiwon, de inkább csak Bobby – mutatkozom be neki, kézfogásra nyújtva kezemet. Egy pillanatig tétovázik csak, mielőtt enyémbe helyezné kezét, vékony ujjaival épphogy csak ráfogva enyémre. Tétovaságát azonnal megértem.

- Chittaphon Leechaiyapornkul.

Értem. Szinte biztos vagyok benne, hogy thai a gyerek. Ez viszont megnehezít egyet, s mást. Elsősorban azt, hogy melyik a keresztneve és hogyan kellene kimondani. Felvont szemöldökkel nézek rá, hátha megérti ennyiből is és elismétli, de ehelyett zavarba jön. Zavarba jön. Arcára rózsaszín foltokat fest a pír, s inkább kezét visszahúzva lehajtja fejét.

- Elmondanád még egyszer? – kérdezem végül megadóan, mire azonnal felkapja fejét.

- Chittaphon Leechaiyapornkul. – Igyekszik lassan tagolni, hogy megérthessem, de csak egy dologra hívja fel a figyelmemet, amit nem bírok ki, hogy ne jegyezzek meg.

- Neked benne van a nevedben, hogy pornó? – Az ilyenek nem lehetnek véletlenek, nem igaz? Ezt persze nem mondom ki hangosan, ez még csak az első napja. Majd ha már fesztelenebb. Meg kérdés, hogy vevő-e egyáltalán ilyesfajta poénkodásra vagy magára veszi és hisztizik.

- Tessék?! – csúszik magasabbra a hangja döbbenetében. Sokat ígérő hang, bár őszintén megmondva a kellemesen lágy beszédhangja jobban tetszik.

- That won’t work, Chip... Mi lenne, ha az egyszerűség kedvéért Tennek hívnálak? Más lehetőségként a Chippendale ugrott be, de gondolom azt nem díjaznád. – Nem bírom ki, hogy ne vigyorodjak el. Remélem, veszi a poént. Pár másodpercig csak hápogni tud, miközben egyre és egyre vörösebb színt vesz fel arca.

- Annyira pedig nem nehéz – húzza el végül száját, majd miután végiggondolja, megadóan felsóhajt. – Lehetek Ten. De csak ameddig meg nem tanulod kimondani! – Meglep, hogy rögtön kiköti a dolgot. Tetszik. Mégse olyan kis nádszállelkű a gyerek.

- Rendben – egyezem bele vigyorogva. – Segítek behozni a cuccaidat, látom, hogy hosszútávra készültél.

Meg se várva válaszát indulok el, de szinte azonnal követ.

- Igen, nem tervezek hazamenni.

Bár egyszerűen, tényként közli ezt, kihallom, hogy nem teljesen csak ennyire felszínes ez az ok. Mégse firtatom, helyette inkább arról kezdem el kérdezgetni, hogy mihez fog magával kezdeni itt Szöulban, vannak-e már tervei. Megtudom, hogy fotográfus szakra fog járni, de még el kell intéznie a beiratkozást és a papírjait. Hamar rájövök, hogy fogalma sincs, mi merre, s így minden hátsószándék nélkül, jó szobatársként felajánlom, hogy körbevezetgethetem a környéken meg amerre majd mászkálni fog. Látszik rajta, hogy jólesik a gesztus, s kicsit meg is ered a nyelve. Ami azért vicces, mert még küzd a koreaival. Mikor viszont közlöm vele, hogy mondhatja angolul, két évvel ezelőttig Amerikában éltem, már nincs visszaút. Miközben lassan sikerül kipakolnia, amit az ágy előtt a földön ülve követek végig, nagyon sok mindent meg tudok róla és hazájáról. Leginkább olyanok mond el, amik fontosak együttélésünk szempontjából, és hogy meglegyünk egymás mellett. Vannak ugyanis furcsa dolgai, de mint kiderül, nekem is vannak neki furcsa szokásaim. Érdekes lesz, az biztos. És azt kell, hogy mondjam, mikor átmegyek a konyhába kínait rendelni, nem az az első gondolatom, hogy hű de megfektetném. Bár tény, hogy nagyon csábos a gyerek. De egyelőre érdekesebb annál, mintsem csak egy mindig kéznél levő lakótárs legyen. Ez pedig furcsa.